II.5**Miért?

Hiii Babes! :)
Mint látjátok, megérkeztem egy hosszú résszel, kárpótlásul a mostani rövid részek miatt..
Itt már valami el fog kezdődni, remélem elnyeri tetszéseteket ez a fejezet..:)
Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és a két (!) új feliratkozónak is, hogy rendszeresen olvassák történetemet..<3
Az esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek, ha találtok, akkor azt nyugodtan jelezzétek kommentben.:)
Ha esetleg többet akartok megtudni rólam, akkor kérdezzetek bátran: az Ask.fm-em linkje
Na de befogom, jó olvasást, és további szép napot!:)
Puszi, Pay


Reggel van. Túl korán ahhoz, hogy fenn legyek, de nem tudok mást tenni, nem jön álmosság szememre. Egész éjjel forgolódtam, és rajtunk gondolkodtam.
Semmi ésszerű magyarázatot nem tudok, hogy miért nem lehetünk együtt.
Talán a saját magunknak szabott korlátok, és az önfejűség miatt gátoljuk meg, hogy bármi is kialakuljon. Minden esetre meg fogok tenni mindent, ami segítheti a falak leomlását, amiket Liz húzott maga köré.
Szörnyű fejfájás közepette keltem ki az ágyból, a szekrényhez vonszoltam magam, kihalásztam egy fekete melegítő nadrágot, és egy szürke "Fuck everyone" pulóvert hozzá.  Idegesen túrtam bele hajamba, majd utam a konyhába vitt.  Készítettem egy bögre jó erős kávét, majd kicsoszogtam az erkélyre. Kényelmesen helyet foglaltam az ott levő széken, és némán szürcsölgettem forró italomat. Csak a kusza gondolataim nem hagytak nyugodni.  Ideges vagyok a tudattól, hogy Liz mostanában tudtán kívül játszadozik érzelmeimmel. Lehet, hogy tényleg el keljen  felejtenem őt..
Unottan jobbra pillantottam, tekintetem a kis asztalon levő fehér dobozra tévedt.
Ösztönösen nyúltam érte, kihúztam egy szálat belőle, majd magamhoz vettem a kék öngyújtómat is.Ajkaim közé vettem a cigarettát, és meggyújtottam.
Tudom, hogy nem helyes amit teszek..De felnőtt vagyok, csakis magamért felelek. Valamivel le kell vezetnem a feszültséget.

Lezuhanyoztam, felvettem egy fekete csőnadrágot, a pulóvert lecseréltem egy kissé kifinomultabb szövegű ruhára, és levánszorogtam a lépcsőn. Bevágtam magam az autóba, és a stúdió felé vettem az irányt. Kezeim erősen markolták a kormányt, egyre feszültebb lettem. Mostanában a munkától leszek ideges, talán a sok szerelmes, érzelmes daltól.  Nem bírom őket, mindig csak Ő jut eszembe.  Éneklés közben magam előtt látom gyönyörű kék íriszeit, szőke haját, rózsaszín, telt ajkait. Szemet gyönyörködtető arcát, vonzó alakját. Soha nem is fogadta el, de Ő így tökéletes.  Gondolom, sőt tudom, hogy most bajban van, és nekem kötelességem lenne segíteni rajt.  És fogok is. Már mindent elterveztem, könnyedén kiderítettem, hogy mikor végez az egyetemem, az egyik csoport társa egy közös fotóért mindent elmondott.
Mikor kiszálltam a kocsiból, kezeimet tördelve ballagtam a nagy épületbe.  Kezdtem izgatott lenni, legszívesebben már mentem is volna hazafele.Vagyis Liz után.
Én voltam az utolsó aki odaért, leszámítva Niall-t, de Ő Miami-ban van.

-Hello-Köszöntem unottan.

Kórusban válaszoltak, majd együtt sétáltunk át a felvevő részlegbe, közben kikapcsoltam a telefonomat, mert állítólag berezonál a gépeknek..
Egyesével ültünk be a hangszigetelt részbe, én leszek majd az utolsó.
Louis mellé huppantam le a várakozónál levő bőr kanapéra, és unottan nézegettem, ahogy Zayn énekli a Little Things-ben a szólóját. Remek, pont egy ilyen szerelemtől csöpögő dallal kezdünk..

-Nem nézel ki valami jól.-Állapította meg Lou. Összevont szemöldökkel figyeltem megkeményedett arcvonásait, neki is feltűnt, hogy valami nincs rendben körülöttem. Ő persze csak segíteni akar, de nem tud. Nem érti problémáit, hisz' boldogan él Eleanor-ral. Persze nincs bajom velük, csak rosszul esik látni, hogy mennyire szerelmesek.

-Liz miatt?-Na de mégis csak tudhat valamit..
Némán bólogattam, s innen tudta, hogy nem tud többet segíteni.
A délelőtt mondhatni nagyon lassan telt, már már türelmetlenül vártam, hogy én is sorra kerüljek. Imádok énekelni, olyan, mintha a dalokban tényleg kiadhatnám érzéseimet. Végre szólítottak, s én rögtön mentem is. Közelebb hajoltam a mikrofonhoz, és énekelni kezdtem a jól ismert szólót;

"I know you've never loved the sound of your voice tape
You never want to know how much weigh
You still have to squeeze into your jeans
But you're perfect to me"

Mindezt olyan átéléssel daloltam, mintha csak ott ülne Ő a bőrkanapén. Csak Ő járt a fejemben. Ez még inkább bizonyított valamit, már pedig ennyi elég volt ahhoz hogy eltökélten küzdjek érte.
Érte mindent megtennék.

A délután még három dalt vettünk fel, én majd kibújtam bőrömből az izgatottság hatására. Amikor végeztünk, rohantam az autóhoz, hogy az egyetem felé hajtsak minél előbb. Látni akartam, és beszélni akartam vele. Most sokkal türelmesebb leszek, és akkor helyre hozhatjuk a dolgokat.
Miközben bevágtam magam az autóba fél kézzel bekapcsoltam a mobilomat. Legnagyobb meglepődésemre volt egy nem fogadott hívásom. Liztől. Nem is tudom pontosan elmondani, milyen érzések kavarogtak bennem. Egyrészt boldogság, másrészt aggodalom. Részben örültem, hogy hívott, viszont kezdett egy alattomos érzés elfogni. Miért hívott vajon? Bajban van?
Két utcányira voltam a lakásától. Idegesen rántottam másik irányba a kormányt, s nagyon gyorsan hajtottam. Most már szinte biztos, hogy valami baj van.
Az utca szélén leparkoltam, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Amikor felértem az emeletre, akkor olyat láttam, amit nem is gondoltam volna. Hirtelen kezdett minden összeállni a fejemben.
Daniel, Liz volt barátja-vagyis az én vagyok.-illetve volt-volt barátja ordibálva próbálta betörni az ajtót. Mindent megértettem abban a pillanatban. Erre az apróságra nem is gondoltam két hónapja.
Igyekeztem halkan mögé osonni, s megütöttem. Jóval erősebb voltam nála. Nem aggódtam különösebben a "harc" kimenetele miatt. Két jobb horgas után feladta a küzdelmet, és gyáva módon mentette az irháját.
Kicsit sem nyugodtan mentem neki az ajtónak, ami végleg megadta magát, s nagy zajjal kivágódott előttem.
Kétségbeesetten kerestem Lizt a lakásban de sehol sem találtam. Nagyon bepánikoltam, minden rosszra gondoltam már. Azonban az vigasztalt, hogy még időben ideértem, és nem lehet nagy baj..Remélem..
Rányúltam a fürdő szoba ajtóra, de zárva volt. Tiszta volt, hogy ott benn bújt el. Kiabáltam neki, hogy már kijöhet, de nem érkezett válasz. Az én kiabálásomon kívül senki sem szólalt meg. Vállal nekimentem az ajtóval, ez is könnyen megadta magát. Remek, most már két ajtóval tartozok neki.
Azonban ami elém tárult, az még sajgó vállaimnál is rosszabb volt. Lefagytam. Az agyam megállt egy pillanatra. Szörnyű volt a látvány. Mindenre számítottam, csak erre  nem.;
Liz összekuporodva feküdt a falnak dőlve, sápadtan, élettelen arckifejezéssel, miközben jobb csuklójából folyamatosan folyt a vér. Ő maga is egy nagy vértócsában feküdt. Gyorsan cselekedtem, miközben könnyeimmel küszködtem. Próbáltam minden szörnyű gondolatot messzire félre lökni, és most csak Rá koncentrálni. Egy törülközőt erősen a vágott területhez szorítottam, hogy elállítsam a vérzést. Nem értettem mi vihette rá egy ilyen rémes tettre. Hogy eldobja magától az életet. Én magam is a vérben ücsörögtem, miközben ölembe húztam gyenge testét. Most, abban a percben végre szabadjára engedtem érzéseimet. Annyira könnyeztem, hogy egy idő után már szinte nem láttam semmit. Remegő kezemmel simítottam végig bársonyos arcán, aggódtam érte.

-Liz, kérlek gyere vissza! Nem veszíthetlek el, fontos vagy nekem!-Vártam, hogy kinyissa szemeit, és Ő is mondjon valamit. De nem így történt. A pulzusa rendben volt, valószínűleg hamarosan fel fog ébredni.
Közben komolyan elgondolkodtam, hogy mit kellett neki ebben a két hónapban átélni. Milyen szörnyűségeket tehetett ez a gazfickó, hogy az öngyilkosságba meneküljön. Tudom, hogy miért taszított el magától.

*Liz szemszöge*

Eleinte sötétség vett körül. Teljesen öntudatlan állapotba kerültem. Olyan volt, mintha álmodtam volna..
 Majd a sötétség kezdett világosságba fordulni. A jobb kezem, pontosabban csuklóm elviselhetetlenül sajgott, és egy törülköző szerű anyag szorította még jobban. Szemeimet nem tudtam kinyitni, erőtlennek éreztem magam. Azonban a hangok élesedtek, valahonnan mellőlem. Feltehetőleg egy kanapén fekszek. Csak nem tudom, hogy miért.

-Nagyon sajnálom, hogy magadra hagytalak..Ezerszer is megbántam. Jobban kellett volna vigyáznom rád. Kérlek, gyere vissza, és ígérem mindent megoldunk. Közösen. Én nem bírnám ki, ha itt hagynál. Szükségem van rád!-A mondandója végén elcsuklott a hangja, s én szörnyen megsajnáltam. Sajnáltam, mert miattam sírt, -ugyanis szipog- és én miattam szomorú.
Nem akartam soha senkinek fájdalmat okozni, most mégis egy fiú bánkódik miattam.
Aztán éreztem, hogy a bal kezemet valaki szorongatja.
Lassan kezdtem visszanyerni erőm, és most már minden világos volt. Az is, hogy mi történt velem. Emlékszem, hogy öngyilkos akartam lenni, de valaki mégis csak visszahúzott az életbe. Amit talán nem is bánok annyira. Felelőtlen döntést hoztam, gyáva voltam. Szégyellem, hogy lett volna szívem itt hagyni mindenkit, aki csak törődik velem.
Laposakat pislogtam, s tekintetem egyből a mellettem térdelő Harryre tévedt, aki épp könnyeit törölgette.
Amint észrevette, hogy újra eszméletemnél vagyok, széles, de mégis bátortalan mosoly húzódott ajkain.

-Harry..-Motyogtam erőtlenül. Egy hang nem bírt kijönni a számból, pedig annyi mindent akartam kérdezni.
Hogy került ide? Hogyan talált meg? És a legfontosabb; Mi történt Daniel-lel?

-Sshh!-Csitított.-Most már rendben lesz minden. Nem bánthat többé senki!-Bizonytalanul közelebb hajolt, és lágy puszit nyomott homlokomra. Nem bántam. Sőt, örültem, hogy itt van velem, és hogy nem haltam meg.-Beviszlek a kórházba, ott szakszerűbben ellátják a sebet!

-Ne!-Elkaptam csuklóját. Váratlan reakcióm hatására kíváncsian össze húzta szemöldökeit. Semmi szükség bemenni az orvosokhoz, akik meglátták volna zúzódásaimat, a kék-lila foltokat rajtam. Észrevették volna a hegeket csuklómon, pszichológushoz vinnének, faggatnák, mi egyéb.
És sajnos eljött az ideje, hogy mindenbe beavassam Harryt, ugyanis el kell mondanom neki, mi vitt rá tetteimre. Azonban ehhez még nincs erőm.

A nap további folyamán végig itt maradt velem. Nem sürgette, hogy elmondjam, amit hallani akar, tudja Ő is, hogy ezt már nem tudom kimagyarázni. Két órája fekszek itt erőtlenül a kanapén, aludnom kéne de nem merek. Félek, hogy rémálmok gyötörnének. Nem merek álomba merülni. Plusz nem ártana egy új, normális kötést is rakni csuklómra. Tíz perce azt a fránya elsősegély dobozt keresgéli, most már igazán megtalálhatná.

-Meg is van-Leült mellém, és levette a törölközőt kezemről.  Egy vatta csomóra sárgás folyadékot csepegtetett.

-Ne haragudj. De muszáj!-Nézett bocsánat kérően. Tudom, miért mondta. Előre fel voltam készülve az égető érzésre, melyet a fertőtlenítőszer fog okozni. Óvatosan bekente vele a nagy vágást, én tűrtem.
Miután végzett a seb ellátásával, következett az amitől eddig tartottam. A nagy beismerés. Pontosan végig kellett gondolnom, hogy mit mondok neki.

-Miért?-Kérdezte.

-Figyelj Harry. Ez bonyolult-Valahogy mégsem akartam elmondani a bajaimat. Elvégre, mióta lettünk ilyen jóba, hogy olyat tudjon meg, amit még legjobb barátnőm sem tud?

-Tudok várni!-Makacskodott.

Szaggatottan szívtam be a levegőt. Talán, végre megkönnyebbülök, hogy valakinek elmondhatom a bajaimat.
-Daniel eleinte csak zaklatott. Később elrabolt, bedrogozott és..-Elcsuklott hangom. Lehajtottam fejem, és szabadjára engedtem a kövér könnycseppeket.

-És..?-Könnyes szemekkel néztem Harry-re. Már látszottak rajt a feszültség ékes jelei. Állkapcsa megfeszült, kezét ökölbe szorította. Beszédre nyitottam a szám, de nem jött ki egy árva hang sem. Nem bírtam kimondani. Féltem, hogy ha kimondom, akkor feláll, és itt hagy. Bár meg is értettem volna, hisz' ki akarja egy depresszió szélén álló lány lelkét ápolgatni?-Mit csinált?-Szűrte egyesével a szavakat, miközben félénken kezét enyémre rakta. Jól esett keze melegsége, biztató volt. Régen éreztem ilyesfajta melegséget, olyan volt, amikor összeértek kezeink, mintha elektromosság futkosna köztünk.  Hüvelykujjával letörölte könnyeimet, és próbált egy biztató mosolyt kierőltetni. Több kevesebb sikerrel.
Várt. Türelmes volt velem. Kivártam a megfelelő pillanatot, és addig az egy átkozott szó erejéig visszatartottam könnyeimet.

-M-Megerőszakolt.-Amint kiejtettem ajkaim közül a szót, zokogásban törtem ki. Valamennyire megkönnyebbültem.  Azonban nem mertem Harry-re ránézni.

-A rohadt életbe Liz, miért nem szóltál?

Nem válaszoltam. Nem volt erőm vitatkozni vele. Kicsit megijedtem hirtelen reakciójától, amit Ő is észrevett.
-Sajnálom..-Óvatosan ölelésébe vont, amit egyszerre találtam különösnek, és megnyugtatónak is.-Sajnálom..-Ismételte halkabban. Magát okolja. Ez így nem fair. Nem az Ő hibája, csakis az én hibám minden. Én voltam/vagyok túl gyenge.

Harry nem akart magamra hagyni. Vonakodva, de bele egyeztem, hogy itt maradjon éjszakára. Kicsit megzavart hirtelen közelsége. Már egyáltalán nem bánnám, ha megpróbálnánk  helyrehozni kapcsolatunkat.
Ezalatt a pár óra alatt is akkora biztonság érzet alakult ki körülöttem, mint amit két hónapja nem is éreztem.
Sőt, még azt is vállalta, hogy felmossa a fürdőt, ugyanis arról sem szabad megfeledkeznem, hogy ott egy hatalmas vértócsa szárad.
Még mindig nem tudott mit hozzászólni vallomásomhoz, látom rajt hogy bántja a dolog.
A köztünk uralkodó kínos csönd egész este körbevett minket.

-Ugye nem...-Kezdett bele, mikor épp vacsoráztunk. Vagyis én már csak a morzsákat piszkálgattam. Kérdőn emeltem rá tekintetem. Nem értettem pontosan mit akart kérdezni. Azonban az biztos, hogy valami kínosat akart kérdezni, ugyanis zavarban volt.
Oh istenem Styles ne csináld ezt...
Olyan aranyos amikor egy fiú zavarban van. És Harry Styles-ről beszélünk. Ez már eleve dupla aranyos.

-Mit nem?

-Kérlek mondd, hogy n-nem drogozol!

-Nem!-Tiltakoztam.

-Akkor jó.-Fújta ki megkönnyebbülve a benntartott levegőt.
Engem is gondolkodásra késztetett kérdése. Háromszor tette meg. Talán három adag még nem sok. Vagyis nem tudom..Eddig még nem igazán vettem észre függőségre utaló jeleket.
Nyugtalanított ez a dolog. Mi van ha rá fogok szokni? Akkor függő leszek? És elvonóra fogok járni?
Képtelenség. Igyekeztem minden ilyesfajta gondolatot félretenni, és Ránk koncentrálni.

-Holnap is itt maradok veled.-Jelentette ki, ellentűrést nem tűrő hangon.

-F-Figyelj, Harry, már jól vagyok. Köszönöm, hogy segítettél, de már kutyabajom!

-Kérlek-Szólt lágy hangon.-Hadd vigyázzak Rád!-Ezt úgy mondta, mintha én egy ötéves kisgyerek lennék, akit a nap huszonnégy órájában figyelni kéne..

-D-De..Én már jól vagyok!

-Nem, nem vagy jól!-Pattant fel idegesen az asztaltól.-És mi van akkor, ha az az elmebeteg visszajön? Akkor mit fogsz csinálni?-Már kiabált. Kiabált velem, pedig nem bántottam. A sós cseppek akaratlanul szöktek ki szemeimből. Megijedtem tőle. Soha nem féltem tőle, de dühe még engem is megrémisztett.
Összezavarodtam. Ő akkor nem akar tőlem mégsem semmit? Csakis erre utaltak ezek a jelek..
Én is felálltam, és az arcomat törölgetve siettem a szobámba. Amint átléptem a küszöböt, amilyen erővel csak tudtam be akartam vágni az ajtót. Persze mivel Harry a nyomomban loholt, ez lehetetlennek tűnt.
Sértődötten huppantam le az ágyra, törökülésbe helyezkedtem el. Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, mégsem néztem oda. Dühösen meredtem magam elé.

-Liz..-Sóhajtott.-Ne haragudj, nem akartalak megbántani,csak..

-Csak mi?-Emeltem én is feljebb a hangerőt. Nem szólt. Nem merte kimondani amit először gondolt. Láttam, hogy mélyen elgondolkodott, hogy mivel fejezze be a mondatát.

-Én csak féltelek Téged. Mert fontos vagy nekem.-Rám emelte szikrázó smaragd tekintetét.

Talán ennyi volt ez a két mondat, hogy belássak valamit. Végre rájöttem, hogy igenis van esélyünk újra kezdeni a dolgokat. Eddig féltem ettől az egésztől. Hogy valaki újra törődjön velem, és hogy szeressenek. De most..valami megváltozott. Előtört belőlem az a bizonyos érzés, hogy szeretetre van szükségem. Viszont ezért nekem is változtatnom kell a dolgokon. Le kell állnom a csukló vagdosással, és nem fogom hagyni, hogy fájdalmat okozzanak. Erős leszek.

****


A cipőm orrát bámulva lépkedtem a csöpögő esőben. Nem hoztam magammal esernyőt, ezért felhúztam fejemre a kabátom kucsmáját. A fülhallgatóim elszigeteltek a világtól, miközben igyekeztem minél előbb utam célját elérni. Nem szeretek ilyen borongós időben egyedül sétálni. Szerintem van valami félelmetes a nagy ködben, mely' szinte mindennapos mostanában Londonban. Mikor már ott álltam a kávézó előtt, lehúztam nedves cipőtalpamat a lábtörlőben. Amint beléptem a tágas helységbe, megcsapott a meleg levegő. Hátul próbáltam helyet keresni, de mivel majdnem minden asztal foglalt  volt-kivéve egyet, az ablak mellett-kénytelen voltam ott helyet foglalni. Zavart, hogy akárki láthatott , aki elsétált kint az utcán, olyan volt, mintha mindenki engem figyelt volna. Idegesített, de megeredt az eső, ezért nem tudtam volna már másik Starbucks-ot keresni. Levettem a kabátomat, a szék háttámlájára tettem, és lejjebb húztam a pulóver ujját csuklómon. Még mindig ott az a nagy seb. De mit is vártam? Hogy három nap alatt eltűnik?

Megrendeltem a lattemat, és előcsúsztattam zsebemből a mobilom. A kijelző 15:35-öt mutatott. Öt percet késett-Gondoltam.
Ebben a minutumban kinyílott az ajtó és belépett. Tekintetével engem keresett, amint észrevett széles mosoly húzódott ajkain. Leült velem szemben és köszönt. Hosszú, barna haja egy egyszerű copfba volt kötve, arca tökéletesen ki volt sminkelve, persze Ő sosem viszi túlzásba. Csillogó gesztenyebarna szemét dús fekete szempillái keretezték.

-Szia Eleanor!-Áthajoltunk az asztalon, és megöleltük egymást. Hihetetlenül jó érzés költözött belém, El mindig jó hatással van rám. Olyan, mintha pozitív energiát árasztana magából, mely' minden körülötte levő emberre hat, akármilyen rossz kedve is van.

-Istenem, de rég láttalak..Mesélj valamit!

-Hát jó. Most jelenleg szünet van az egyetemen, megint Louis-nál lakom. Most, hogy itt vagyok Londonba, minden barátommal találkozni akarok!-Mesélte vidáman. Közben megérkezett forró italom. Amint ittam egy kortyot belőle, olyan volt, mintha testem egy másodperc alatt felmelegedett volna..

-Te hogy vagy? Hallom találkoztatok Harryvel. Újra járni fogtok?-Nos, igen. Egy kérdés melyre én sem tudhatom teljesen a megfelelő választ adni. Három napja nem beszéltünk, Ő sem keresett engem, én sem kerestem Őt. Bár sejtettem, hogy amint elmondok neki mindent, akkor nem fog többet keresni. Vajon ezért nem láthatom többet? Ha így lesz, akkor igen gerinctelen tőle, hogy pont most hagyott magamra..

-Öhm..Nem tudom El. Kétlem, hogy újra tudnánk kezdeni..

-De szereted nem?-Már épp szólásra nyitottam szám, de nem hagyott szóhoz jutni.-Akkor meg miért nem próbáljátok meg? Egy esélyt megérdemel a dolog. Ha nem sikerül, akkor barátok lesztek...-Igaza volt. Teljes mértékben egyet értettem vele. De hogy ha Ő is így érez, akkor miért nem keres? Talán nekem kéne lépnem. Bár, nem hiszem, hogy nekem kéne kezdeményezni..
Gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon. Kint továbbra is esett az eső. A cseppek elmosták az alakokat. Egy embert mégis tisztán láttam. Borzongás futott végig rajtam. Ott állt velem szemben;Csak az üveg választott el minket. Fekete kapucnija a fejébe volt húzva és vigyorgott. Megijedtem. El akartam fordulni, de nem tudtam. Gonosz tekintetét enyémbe fúrta, "fogva tartotta" szemeimet.

-Eleanor Te is látod?-Kezem az ablakra tettem,  hogy meggyőződjek az üveg védelméről. Még mindig ott állt. Nem mozdult. Engem figyelt továbbra is. Hirtelen fájdalom hasított az összes vágásba, mely csuklóimat borítja.

-Kit? Liz jól vagy? Nincs ott senki!-Hitetlenkedve elemeltem onnan tekintetem. Eleanor aggódva figyelt.  Megráztam a fejem, és visszanéztem az utcára. Nem állt ott már senki. Jobban figyeltem;Tényleg nem áll ott senki. Pedig én biztosan láttam! Hiszek a szemeimnek. Legalábbis eddig hittem. Összezavarodtam. Biztos, hogy láttam? Vagy csak hallucináltam? Képtelenség. Kezeim remegni kezdtek. Idegesen rejtettem az asztal alá őket.

-Minden rendben?-Tette kezét vállamra. Összeszűkült szemmel figyeltem. Valahogy olyan zavaros volt minden.. Nem hitt nekem. Nem hiszi el nekem, hogy ott állt valaki. De én nem vagyok őrült! Tudom, hogy ott volt Daniel az utcán. Beleborzongtam nevébe. Kétségbe estem. Csak egy ember segíthet. Csak hogy ezzel van egy kis bökkenő. Nem tudom hol lakik..

-Eleanor, Harry hol lakik?-Igyekeztem életet vinni remegő hangomba. Látszólag váratlanul érte kérdésem..Megköszörülte torkát, és mondta a címet. Én pedig igyekeztem megjegyezni.  Egy dolog érdekelt csak;Minél előbb oda menni. Minden kezdett olyan zavaró lenni. Szorongás fogott el, és fáztam. A fejem is szörnyen lüktetett. El kell tűnnöm innen.

-Eleanor, nem érzem valami jól magam..Ha nem haragszol meg, akkor hazamegyek..

-Rosszul vagy? Hazakísérlek!-Felelt ellentmondást nem tűrő hangon.

-Nem kell!-Reagáltam le. Túl gyorsan. Gyanakvóan nézett rám. Nem kell velem jönnie, még a végén veszélybe sodornám Őt. És az nem történhet meg. Igazából nem is tudom, hogy hova akarok menni. Először Harry-hez akartam menni. De jobban belegondolva, kétlem, hogy örülne nekem. Mert hát nem keresett azóta, hogy megmentett.

-Jó, ahogy akarod.-Némi csalódottságot fedeztem fel hangjában. Én is sajnálom, hogy ilyen csúfos véget ért találkozónk.

-Ne haragudj..Majd bepótoljuk!

-Nem haragszom.-Sóhajtott.-Jobbulást!-Erőltetett ki egy gyengére sikeredett mosolyt.

***

Szörnyű bűntudattal sétálgattam a Temze partján. Már vagy két órája itt bolyongok. De még mindig nem tudtam elrendezni zavaros gondolataimat. Fejfájásom egyre elviselhetetlenebb lett, s közérzetem sem javult. Kezdtem félni, hogy miért van mindez, de betudtam az állandó stressznek, és idegeskedésnek. Tíz perce egy sziklán ücsörgök, és üres tekintettel bámulom a vizet. A folyót, mely' oly sok mindent magával sodor, míg valahol az a hordalék el nem akad. Bárcsak én is végre elakadnék valahol, ahol tényleg jó lenne végre. Már nagyon utálom, hogy mostanában a balszerencsét hozó démonok itt köröznek körülöttem. Nem bánnám, ha valami jó is történne velem, hogy legalább egy pillanatra, egy másodpercre eltudjak szakadni a mindennapi problémáimtól.
Lassacskán megint eleredt az eső, ezért elindultam haza fele. Nem ide terveztem eljönni, de nem is akartam Harry-hez menni. Hisz' nem keresett három napja. Akkor pont  most miért akarná, hogy találkozzunk?
Pár méterre lehettem a lakásomtól, amikor megtorpantam; Ott mászkálgatott a bejárati ajtó előtt, ugyanabban a fekete ruhában. Hát akkor mégsem képzelődtem délután! Tudtam, hogy láttam!
Na de akkor most hova menjek? Ez a bizonyos kérdés még csak most jutott el tudatomig. Nincs választásom, el kell mennem hozzá. Vagy egész éjszaka a városban mászkálok..A szakadó esőben.
Bár már csurig áztam, mégis csak az első ötlet tűnt ésszerűbbnek.
A fejfájást próbáltam háttérbe szorítani, és felidéztem az Eleanor által mondott címet.
Körülbelül hét utcányira lehettem a Berwick Street-től, viszonylag a város szélén található.  Vagyis inkább egy eldugott város rész. Pont ideális egy sztárnak.
Mire odaslattyogtam teljesen eláztam, és átfagytam. Ráadásul már-már alig álltam a lábaimon. Nem vagyok hozzászokva ezekhez a nagy sétákhoz. Csak remélni mertem, hogy otthon van. Bele sem merek gondolni, mi van akkor, ha nincs otthon..
Amint megpillantottam a keresett tömbházat, letértem az útról, és egy kis járdán haladtam a bejárati ajtó felé. Egy kisebb megkönnyebbülést éreztem, amikor láttam, hogy a fekete Range Rover a ház mellett parkolt. Most már csak azon rágódtam, hogy Harry mit fog szólni. Igazából nagyon nem érdekel, mert bőrig áztam, és vacogok a hidegtől, tehát kénytelen lesz beengedni.
Szerencsémre nem kellett csengetnem, ugyanis egy idős bácsi pont kijött az épületből, gondolom a házmester lehetett. Kicsit furcsállóan nézte, hogy csurom vizesen besurranok mellette..
Felvánszorogtam a lépcsőn, és ott álltam a megfelelő ajtó előtt. Nagy levegőt vettem, és kopogtam. Vártam, de nem jött válasz. Már épp kezdtem kétségbe esni, de bentről mozgolódást hallottam. És káromkodást.
Majd egy másodperc alatt kivágódott az ajtó.

-Mi a franc van?-Morgolódott.

Azonban amikor meglátott, arcvonásai meglágyultak. Én nem tudtam megszólalni, csupán némán bámultam. Nem is tudom megmagyarázni mit éreztem ott; Kétségbeesetten reméltem, hogy el fog múlni fejfájásom, s a közérzetem is visszanyeri megfelelő határát. Vacogtam, és elegem volt. Elegem volt, hogy minden ellenem esküszik, elegem van a folyamatos fájdalomból.

-Gyere be!-Feljebb emelte a kezét, én pedig lassan átbújtam alatta. Idegen helyen voltam, nem mozdultam. Vártam. Kicsit zavart is a sötétség. Bár pár másodperc múlva a lámpa fénye bevilágította a lakást. Jobban szemügyre vehettem a helységet, ahol álldogáltam; A nappali közepén voltam, jobbra egy kis folyosó vezetett a konyhára, így teljesen átláttam a konyhára. Még mielőtt tovább tanulmányozhattam volna a rendezett konyhát, Harry bukkant fel előttem.

-Jól vagy?-Nézett végig rajtam.

Nemlegesen megráztam fejem, és gyengeségem eddig visszatartott jeleit szabadjára engedve törtem ki zokogásban. Közelebb lépett hozzám, és bizonytalanul ölelésébe vont. Melegség töltött el, és lassan megnyugodtam. Mélyen belélegeztem Harry kellemes, és mégis oly' régen érzett illatát.
Most, hogy végre kitisztultan tudtam gondolkodni, éreztem, hogy szükségem van rá. Hiányzik, és én..szeretem. Még mindig. Hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen mély érzést, csak úgy eltudok csitítani?
Már csak tudnom kéne, hogy Ő is így érez-e..Mert ha nem, akkor teljesen végem lesz..
Hisz' most is két perce vagyok itt, mégis optimistábban tudok gondolkodni. És ez jelent valamit. Remélem...

Következő fejezet: 
5 komment, és plussz egy feliratkozó (ha 28 fő lesz)
Apropó! Jobb oldalt találhattok egy szavazást, a TE véleményed is számít! ;)