II.1**Elátkozva

Sosem  hittem volna magamról,  hogy egyszer még az életkedvemet is elveszíthetem.
Alapesetben, erős, kitartó lánynak tartottam magam,  de a hetekben rá kellett döbbennem, hogy gyenge vagyok. Gyenge vagyok, és most olyan falakat húztam magam köré, amiket kétlem, hogy valaha bárki is lerombolna.  Teljesen elszállt belőlem az életerő,  lélektelen testként vagyok itt a földön.

Hangosan zokogva vonszoltam fel magam a lépcsőn,  lábaim nem bírtak megtartani. 

Kábult állapotban zuhantam a kanapéra,s azonnal elaludtam.

Sikítozva  ébredtem, mint ahogy mostanában mindig.  Zaklatottan,  idegesen keltem fel, megint.

Már az álmok világában sincs nyugtom, akkor hát hol legyen?

Itt a földön már nincs nyugtom, örökös szenvedésre vagyok ítélve, nincs senki aki enyhíteni tudná fájdalmaimat, mint testileg, mint lelkileg.

Utálom az életem, utálok élni.

Könnyeimet  letörölve mentem reggelizni, és megettem szokásos adag müzlimet, narancslével leöblítve.

Néha, főleg a napokban komolyan elgondolkodtam azon, hogy mivel érdemeltem ezt ki.

Azt, hogy  minden nap egyre jobban összetörök,  minden nap csak dolgozok, szenvedek, de  mindez mire elég?

Semmire. Állandó adósságaim vannak, amiket magam köré halmoztam, ezért most megállás nélkül robotolok, azért a kis pénzért.

A fürdőbe csoszogtam, majd a földre kuporodva tört rám a sírás, ahogy a tegnap emlékképei elevenedtek fel elmémben. Örökre emlékezetembe égtek azok a rémképek...

Egyfolytában levegőért kapkodtam, ez afféle sírógörcs, amikor kétségbeesetten kapkodod a levegőt, de sosem elég. Tenyeremet számra szorítottam, így próbáltam csitítani az előtörő hangokat, fejemet felhúzott térdeimre hajtottam.

Miután kicsit megnyugodtam, bedugtam a dugót a lefolyónyílásba, és forró vizet engedtem a kádba.

Levetten  a  ruhámat, és libabőrös lettem a hidegtől, mert lekapcsolták a fűtésemet.

Már csak egy hét, és összejön a pénz a számlákra..

Felszisszentem ahogy a forró víz égette bőröm, de nem érdekelt. 

Jól esett, hogy fájt. Alaposan megmostam testem, undorodva érintettem meg a combom belső felén található lila foltokat, annak a mocsoknak  kéznyomait. Örökre megbélyegzett, hogy is akarnám, hogy jobb legyen életem? Hogy is lehetne "normális" élete egy megerőszakolt lánynak?   Elkapott a sírás erre a szóra.

Tegnap bedrogozott, majd megerőszakolt. 

Odanyúltam azért a bizonyos fémtárgyért a kád szélére, és újabb sebeket ejtettem csuklóimon.

Elégedetten néztem, ahogy vérem kiserken a vágott területeken,  nem éreztem már semmi féle fájdalmat.

Megint sikerült saját magamnak csalódást okoznom, megint megszegtem saját magamnak tett ígéretet.   Megfogadtam,  hogy nem teszek magamban kárt, de nem tehetek róla..
Megérdemeltem, amiért ismét hagytam magam a sárba tiporni.

Felsóhajtottam amikor a már kihűlt vízbe raktam kezem, hogy elálljon a vérzés.

Megmostam hajam, majd kiszálltam, és gyorsan magam köré tekertem a törülközőt.

Kifésültem, és megszárítottam immáron inkább barnás hajam, majd tükörbe néztem.

Szörnyű volt a látvány, szembe tudtam volna köpni magam.

Minden nap egy kicsit jobban meghalok, semmitől sem lesz jobb már..
Ezekről a dolgokról senki sem tud.  Még  családomnak sem mondtam, Ők azt hiszik, hogy én boldogságban éldegélek itt a mesés Londonban.
Egyedül  Vanda tud egy-két dolgot, de Ő sem tudhat a teljes igazságról.
 Ő az egyetlen ember akivel önszántamból beszélek,  néha beülünk egy kávézóba.
Ő mindig mellettem áll,  szinte már testvérek vagyunk. Nem tudom, hogy bírnám ki nélküle..

Felvettem egy egyszerű, hangulatomhoz passzoló szettet vállamra akasztottam táskám, belebújtam bézs színű kabátomba, és kiléptem a lakásból. 
Bezártam az ajtót, nekidőltem a falnak.  Fáradt vagyok,  még mindig érzem a tegnap fájdalmait, ma meg kezdődik egy ugyanolyan szürke, jelentéktelen nap életemben.  Nem tudom, meddig fogom ezt az egészet bírni, lelkileg, testileg.  Lelkileg egy roncs vagyok, a testem tele vágásokkal, és a megerőszakolások örök emlékeivel. Erőt  vettem magamon, és kiléptem az utcára.
Csendben, a cipőm orrát bámulva indultam el az ismert úton az egyetem felé.  "Egyszer csak jobb lesz!" Ismételgette egy  halk hang a fejemben, csak sajnos annyira halkan, hogy nem hittem neki. Mindig ezt mondogatom, de mégsem jobb semmivel sem. Sőt..Minden nap csak rosszabb lesz. 
Kilátástalan helyzetemben, hogy is lehetnék optimista?


A délelőtt folyamán lelkesnek nem mondhatóan jegyzeteltem minden fontos információt, amit a lektor hadart. Sietősen táskámba szórtam a teleírt lapokat, a tollamat, és zsebembe süllyesztettem telefonom.
Talán elsőnek hagytam el a hatalmas előadótermet, de ezt már mindenki megszokhatta. Nem nagyon ismerek senkit, nem beszélek senkivel.   Csak  a mellettem ülő lánnyal  kommunikálok néha, de csak akkor ha nem hallottam a beadandó témáját.

Este  ahogy ismét elindultam magassarkúm vízhangot vert a nedves járdán, igyekeztem minél előbb a bárba érni, mielőtt még jégkockává fagynék. 
 Belöktem  az üvegajtót, felmutattam havi bérletem, és továbbindultam a lefele vezető lépcsőn, a bár "belsejébe". Sok ember fordul meg itt, főleg férfiak, sőt néha még nevesebb politikusok is rendszeresen járnak ide.  Első ránézésre kellemes, kedves helynek tűnhet, egészen addig, míg össze nem találkozol pár prostival.
Beálltam a sorba, a női mosdó előtt, és türelmesen vártam. Amikor sorra kerültem, felhúztam piros miniruhámat, ami talán a kelleténél kicsit többet mutat, de kell a pénz.  
Megfésültem hajam, és odaálltam a pulthoz, várva, hogy valamelyik pénzes fickót kiszolgálhassam.
Senki se értsen félre, nem vagyok prostituált,  én csak felszolgálok, bár abból a fajtából is van egypár lány.
Én nem lennék képes árulni a testem, akkor inkább éhen halok.   
Intett egy középkorú pasas, én pedig odamentem, és tűrve a sok-sok perverz megjegyzését felvettem rendelését, majd szinte rohantam a pulthoz, hogy minél előbb végezzek a munkával.

Éjféltájt  már csak tizenöt  holtrészeg férfi volt a bárban, Ők tökéletesen elvoltak, ügyet sem vetve rájuk kezdtem el lassan takarítani,  én  nem igazán merek szólni nekik, hogy menjenek haza, mert  eléggé kiszámíthatatlannak tűnnek.
A törött üveg darabokat szedegettem a földről, amikor elém került két láb.  Óvatosan néztem fel,  de amikor láttam ki áll előttem, akkor inkább folytattam tovább munkám.  Nem vagyok hajlandó ezzel az emberrel tárgyalni soha többet.
-Liz..Tudunk beszélni?-Szólított meg lágy hangon. 
Hihetetlen, hogy még így is megérinti gyönyörű hangja szívem, annak ellenére, hogy soha sem akartam többet látni.
-Nem.-Fordítottam el fejem, miközben felálltam, és a kukába borítottam a   szilánkokat.
-Kérlek!-Jött utánam, ezzel teljesen felidegesítve. 

-Nincs miről beszélnünk.-Néztem szemeibe.
Smaragd  szemei  szomorúan szuggeráltak,  haja kuszán volt egy kendővel hátrakötve.
-Ez nem igaz. Te is tudod!-Feltűnt, hogy az ittas férfiak minket bámulnak, ezért sietősen megindultam az irodába, Ő  persze  szó  nélkül jött utánam.
Mikor mindketten a kis  helységben voltunk,  leültem az egyik székre, és beletúrtam hajamba.
Semmi szükség nem volt arra, hogy idejöjjön,  megint csak felforgatja életem.  Már-már lassan kezdett  helyrejönni  minden,  túl léptem rajta.  Erre mintha minden rendben lenne megjelent, ezzel  jelentős port kavarva  lelkemben.
Pár percig néma csend uralkodott körülöttünk, nem tudtunk mit mondani.  Bár Ő keresett fel,  bizonyára Ő akart valamit  mondani.  Ha azt várja, hogy én fogok beszélni, akkor téved.  Ha arra számít, hogy sírva a nyakába borulok, rossz helyen jár.  Talán két hónapja kellett volna ésszerűen gondolkodni, nem akkor amikor már mindennek vége.
Azonban kezdett kínosba átmenni a dolog,  ezért muszáj volt megszólalnom.
-Miért jöttél  ide?
Rám  emelte tekintetét, láttam,  hogy nem  tudja pontosan mit  is mondjon.
-Mert látni akartalak..Hiányzol Kicsim!
-Én viszont nem akarlak látni. És ne hívj így! Nem vagyok a "kicsid"!
-Kérlek ne kiabálj!-Fürkészett fájdalmasan. Annyira előtört belőlem a düh, hogy  észre sem vettem, hogy kiabálok.
-Miért?-Kérdezte.
-Mit miért?-Válaszoltam már már flegma hangsúlyban.
-Miért  dolgozol egy prostituált bárban?
-Semmi közöd hozzá!-Mégis mi a francot képzel magáról? Beállít ide, és még Ő akar engem felelősségre vonni?  Lassan kezdek teljesen kiborulni,  hihetetlen, hogy jelenléte ilyen hatást vált ki belőlem...
 -Rendben, akkor ne mond el..
-Miért vagy itt?-Tettem fel a kérdést újra, a hangsúlyt az "itt"-re téve.
-Tudod, hogy nagyon megbántam..Vissza akarlak kapni, szeretlek!-Szavai késként  fúródtak lelkembe. Most már  teljesen átjárta testemet a düh.
-Nem érdekel. Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor két hónapja megcsaltál azzal a ribanccal!-Vastag könnycseppek gurultak le arcomon.
-Tűnj innen Harry. Nem  akarlak  többet  látni!-Hatalmas erőfeszítés kellett ahhoz, hogy kimondjam e nagy súllyal bíró szavakat.
-De én..
Idegesen felálltam a székről,  és kifelé kezdtem lökdösni.  Ellenállhatna, de nem tette.  Talán most végre felfogta, hogy mit tett velem.
 Tönkre tette az életem, és ezt már nem teheti jóvá.
Soha, soha, soha sem teheti jóvá  romba dőlt életem.
Miután kitessékeltem, sírva rogytam a padlóra.
-Miért büntetsz engem ennyire?-Ordítottam a plafon felé nézve.
Kezdem azt hinni, hogy nem fog velem jó történni többet.
El  vagyok  átkozva...

Véleményetekre nagyon kíváncsi lennék!:)
Következő fejezet: Legalább 5 komment, és +1 feliratkozó (ha 23 fő lesz) :)
Puszi, Pay.