II.9**Egy új fejezet

Hy Darlings! :)
Íme, megérkeztem az új fejezettel, tudom, hogy sokat kellett rá várni. Nem szeretnék kifogásokat keresni, tanulnom kellett, és nem volt időm. Két héten keresztül írtam ezt az egy fejezetet, szinte mondatonként hoztam össze. Mindenesetre az előző fejezethez érkezett egy (!!) kommentet köszönöm, nem értem hova tűntetek emberek..Nos, igazán jól esne, ha ehhez a fejezethez minél többen írnátok kommentet, mert alig jött visszajelzés...
Igyekeztem hosszú részt hozni, kárpótlásul..:) De tudnotok kell, hogy én számítok rátok, minden egyes olvasóra egyaránt! <3 A következő fejezet fogalmam sincs mikor jön, holnap elutazok, de sietni fogok. Amint elkezdődik a nyári szünet ígérem be hozom a lemaradásokat..:)
Szóval jó olvasást, kérlek, könyörgök ha elolvastad ezt, akkor írj pár kedves szót!:)
Nagyon sokat jelentene..:)

Kilencedik fejezet

*Liz*

Az állomás egyre csak kezdett üresebbé válni, a tömeg lassacskán eltűnt, a vonatok megteltek.
Én azonban még vártam. Bár igazából tudom, hogy mennem kéne, még sem vagyok képes megtenni. Nincs erőm itt hagyni mindent, de meg kell tennem. A remény adott energiát eddig, de most már remélni sem tudok. Csak magam vagyok, tele problémákkal. Életem talán egyik legzűrösebb szakaszán megyek keresztül, és most igazán szükségem lenne valakire. Valakire, aki meghallgat, támogat, és szeret. A hatalmas órára néztem, mely az állomás épülete tetején díszelgett, öt perc múlva indul a járatom. Nagyot sóhajtottam, és össze szedve minden erőmet indultam a megfelelő vágány felé. Közben arra gondoltam, hogy jobb lesz minden. Ezután már csak jó jöhet.
Nagy nehezen feljutottam a vonatra, nem volt egyszerű felcipekedni, de megoldottam. Hátrafele indultam helyet keresni, majd nagyjából az utolsó előtti vagonon találtam két üres helyet. Az ablak mellé fészkeltem be magam, közel húztam magamhoz a táskáimat. Az üvegen át szuggeráltam Londont, hisz kitudja egyáltalán visszajövök-e.. Jelenleg képtelen vagyok elképzelni jövőmet, pedig folyamatosan ezen kattog agyam. „Milyen lesz nélküle?” Hangzott el az ismerős kérdés fejemben. Kimondhatatlanul hiányzik, fogalmam sincs, hogyan fogom elfelejteni. Valószínűleg sehogy. Lehetetlen.

-A jegyét megnézhetném?-A hang felé fordítottam fejem, és szembe találtam magam egy kalauzzal. Aki épp a jegyemet kérte el. A jegyem.. A kézitáskámban kezdtem kutatni, és hamar meg is leltem a kis papírdarabot, mely igazolja utazásomat. Ameddig érvényesítette, addig a telefonomat is gyorsan a zsebembe csúsztattam. Miután végzett visszafordultam az ablak felé, és továbbra is kitartóan bámultam a pályaudvart. Teljesen elmerültem gondolataim örvényében, az iphone rezgése rántott vissza a keserves jelenbe. Kíváncsian csúsztattam elő farmerzsebemből a készüléket, és a karcos, repedt képernyőt tanulmányoztam, új üzenetet jelzett. Rányomtam a kis boríték alakú ikonra, Vanda neve villant fel.;

„Jó utat hazafele, hiányozni fogsz. Remélem, minél előbb visszajössz, és szétölelgethetlek!;)
                                                              Vxx”

Mosolygásra késztetett barátnőm sms-e, jól esett, hogy gondolt rám. Viszont elgondolkodtatott, hogy vajon Ő miért nem írt, ha már egyszer cseszett eljönni. Pedig biztos vagyok benne, hogy szeret. Hisz’, ebben a különtöltött két hónapban is folyton Ő keresett. Most amikor itt lenne az esély, hogy elölről kezdjük, akkor nem használja ki. Hát akkor legyen boldog mással, és engem hagyjon békén.
Egy percig sem tudtam tovább játszani, hogy haragszok rá. Le sem tudnám tagadni, a szívem hozzá húz.
A kövér könnycseppek akaratlanul folytak le arcomon, elgyengültem. Elkeseredettségemet tovább fokozta a vonat hangos zaja, beindították a motort, másodpercek múlva indulunk.
Könnyeimet törölgetve vetettem egy utolsó pillantást Londonra. Tekintetemet mégsem a London Eye, vagy a környező épületek keltették fel, hanem egy magas alak, aki utat törve magának közeledett. Amint közelebb ért, tökéletesen kirajzolódtak vonásai. Szívem vadul kalapált, egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Ott állt nem messze tőlem, és nem képzelődtem. Ő viszont nem látott engem, fájdalmas arckifejezéssel nézett körbe, s amint feladta, hogy észrevesz sarkon fordult, és lassan elindult az ellenkező irányba. Csalódottnak látszott..

Mindeközben én teljesen ledermedtem, megfeledkeztem mindenről. Viszont egyben biztos voltam;
Le kell szállnom a vonatról! Nem mehetek el, hisz itt van, eljött értem. Szeret..
Ha most nem sikerül utána mennem, és hazamegyek, akkor örökké haragudni fogok magamra.
Felkaptam a táskáimat, és az ajtóhoz rohantam. Hiába rángattam a fránya kilincset, nem akart kinyílódni. A fenébe is! Könnyeimmel küszködve igyekeztem kinyitni az ajtót, nem igazság, hogy így érjen véget minden.

-Kisasszony, maga mégis mit akar csinálni?- Szólított egy szigorú férfi hang.

- Le akarok szállni!- Kiabáltam. Nem érdekelt hogyan, de le kell jutnom innen, ha csak úgy megy, hogy leugrok, akkor megteszem. Pont most nem csúszhat ki kezeim közül minden. Hahotázott, majd megadóan kinyitotta nekem végre az ajtót. Hálás pillantásokat küldtem felé, miközben leszálltam.

- Köszönöm!- Suttogtam. S a vonat hangos zajjal elindult. Most már nincs visszaút.
Azonban aggasztott, hogy sehol sem láttam. Vajon elment? Vagy csak képzelődtem? Sírásban törtem ki, ez túl sok volt. Kétségbeesetten kerestem szemeimmel, nem lehet, hogy eltűnt..

- Liz..- Suttogta nevemet egy rekedtes hang.

Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és végre valahára láttam. Hatalmas megkönnyebbülés volt mindkettőnk számára a másik jelenléte. Könnyeim özönvízszerűen hullottak, azonban most már az örömtől. Közelebb lépett, és szorosan megölelt. Vállán pihentettem fejemet, tele könnyeztem pulóverének anyagát, s mélyen belélegeztem illatát, mely érzékeimet simogatta. Görcsösen szorítottam magamhoz, mintha csak egy pillanat alatt eltűnhetne. Nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak, így volt tökéletes minden. Nem volt szükségünk szavakra, elég volt csupán az érzés. A másik érzése, ami mindennél nagyobb örömet okoz. Nyugtatóan simogatta hátamat, sírásom egyre csak csillapodni látszott.
Azonban mint mindennek, ennek is vége lett. Elengedtük egymást, de nem távolodtunk el egymástól. Kellett a közelsége, szinte fájt volna, ha pár centinél távolabb került volna tőlem. Itt van velem, sosem fogom elengedni többet.

- Eljöttél – Szinte hang nélkül tátogtam, mégis pontosan tudta mit mondtam.

- Szükségünk van egymásra – Lassan ejtette ki a szavakat. Sűrűn pislogott, pulóverének ujjával a szemeit törölgette. Oh.. Miattam sírt.

- Menjünk, jó? – Kérdezte.

- Rendben.

Némán sétáltunk el a kocsijáig, s ott ameddig bepakolta a csomagtartóba bőröndjeimet, addig én beültem, és beöveztem magam. Pár perc múlva Harry is csatlakozott hozzám, és elindultunk.
Az út alatt nem nagyon beszélgettünk, szokatlan volt a helyzet. Az ablaknak dőlve figyeltem a forgalmat, hozzám megyünk. Néha gyors pillantásokat vetettem összekulcsolt ujjainkra, Harry ujjaival enyémeket piszkálgatta. Az apró pillangók ott röpködtek a gyomromba, vad szárnycsapásokkal. Ismerős, szívet melengető érzés tért vissza belém, messzire kergetve minden fájdalmas, keserves gondolatot.
Igazából vágytam ezekre a dolgokra. A külön töltött két hónapban, a szívem mélyén mindig erről álmodoztam. Hogy újra gondok nélkül együtt leszünk. És most valóra vált. Kimondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, hisz’ alakulnak a dolgok a világ legkülönlegesebb fiújával. Aki engem akar, és szeret. Magam miatt, tiszta szívéből. Vajon megérdemlem mindezt?
Kusza gondolataimból az zökkentett ki, hogy Harry elengedte ujjaimat. Hirtelen odafordítottam fejem, zavart, hogy nem fogja kezem. Pedig csak megérkeztünk. Az út szélén parkoltunk, a lakásom előtt. Reggel nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszajövök..

- Minden rendben? – Kérdezte.

-P-Persze!- Dadogtam.

- Akkor menjünk!- Mosolygott. Teljesen elkápráztatott mosolya. Olyan rég láttam őszintén nevetni..
Kicsatoltam övemet, mire eljutottam volna odáig, hogy az ajtót kinyissam, arra már nyitva is volt előttem; Harry eközben már megkerülte az autót, és ajtót nyitott nekem.

- Köszönöm – Motyogtam.

Mindketten vittünk valamit, nem engedtem, hogy Ő vigye minden cuccomat. Már az ajtóm előtt álltunk, amikor a kulcsokkal vacakoltam. Pár másodperc múlva meg is találtam a megfelelő kulcsot, a zárba illesztettem, és kitárult előttünk az ajtó.
A lakásba lépve magamban megállapítottam, hogy minden úgy van, ahogy, és ahol hagytam..
Bár ki is rendezett volna itt bármit is át?

- Ezt hova tegyem? – Mutatott a bőröndömre.

-Uhm.. Add csak ide!- Közelebb léptem hozzá, átvettem kezéből az említett tárgyat. A hálószobába mentem vele, és a ruhásszekrényem elé letettem. Az ablakhoz léptem, és kinyitottam mind kettőt, ugyanis szörnyű volt a levegő. Hallottam a küszöb recsegését, ahogy valaki rálépett. Persze nem kérdéses, ki mászkálgat a szobámban rajtam kívül. Megfordultam, hogy meggyőződjek az egyértelműről.
Harry lassú léptekkel jött közelebb, s amint pár centi választott el minket, kezeit derekam köré fonta, így közelebb vonva magához.

- Most már minden rendben lesz – Arcomhoz hajolt, és lágy puszit nyomott számra. – Megígérem! – Suttogta ajkaimra. Lejjebb vezette kezeit, és ismét össze kulcsolt ujjainkat.

- Bízol bennem? – Miután feltette a kérdést, orrával édesen megbökte az én orromat, és ajkaival súrolta enyémeket.

- T- Talán – Feleltem bizonytalanul. 

- És ebben miért nem vagy biztos? – Incselkedett.

- Harry.. Több kell ahhoz, hogy újra bízzak benned, mint egy csók, vagy bármi. Ehhez idő kell.. – Komolyan gondoltam amit mondtam. Ez a dolog nem fog hipp-hopp kialakulni egyszerre. Hozzá kell szoknom a dolgokhoz.

- De azért megcsókolhatlak, ugye? – Vigyorgott.
Ha egy pillanatra azt hittem, hogy csalódott az előbbi mondatom miatt, akkor rosszul sejtettem. Nem adja fel, ha valamit eltervezett a fejében, akkor azt Ő meg is valósítja. Senki és semmi nem akadályozhatja meg ebben.

- Kérlek.. – Elég volt kimondani, s máris megcsókolt. Ajkai édes ízét éreztem, mire oly’ rég óta vágytam. Kétségbeesetten esedezett bejutásért, gondolkodás nélkül adtam meg neki. Nyelve édes táncra hívta enyémet, elvarázsolt. Annyira lágy volt, odafigyelő, mint még talán soha.
Levegő hiányában elváltunk, s utána csillogó szemeibe néztem. Nem tudtam megállapítani, hogy pontosan mire gondol, de érdekelt.

-Hiányoztál – Pislogtam fel rá, miközben tarkója köré fontam ujjaimat.

- Te is nekem – Mondta halkan.
 Még közelebb vont magához, ismét magamhoz öleltem. Még mindig tartottam attól, hogy pillanatok alatt eltűnhet, ezért szorosan hozzá bújtam. Féltem, hogy újra elveszíthetem. És azt nem élném túl. Lehetetlen, hogy ilyen csúnya játékot űzzön velem a sors.

***

Miután mindent visszapakoltam a helyére, s a bőröndjeim kiürültek, fáradtan huppantam le a kanapéra.
Nehéz szemhéjaimat lehunytam, és a mai napon gondolkodtam. Hihetetlen sebességgel történt minden, életem hatalmasat kanyarodott, végre a boldogság felé. Legalábbis remélem.
Korgó hasamra tettem kezem, jobban belegondolva utoljára reggelit ettem, az ebédhez túl ideges voltam délben. Nyöszörögve a konyhába csoszogtam, azonban a hűtő üres volt, semmi élelem nem volt itthon. Azt hiszem holnap el kéne mennem vásárolni, ha nem akarok éhen halni..
Az ajtó nyílódására lettem figyelmes, ezután Harry-t pillantottam meg, kezében egy hatalmas doboz pizzával.
Amikor két órája elment, nem említette, hogy kaját is hoz, bár most kimondhatatlanul örültem figyelmességének.

-Gondoltam éhes vagy.. – Biccentett a doboz felé. A konyhaasztalra tette le, utána visszament az előszobába, és felakasztotta kabátját.

- Jól gondoltad – Farkaséhesen ültem le az asztalhoz, hogy végre hozzálássak a vacsorához.

- A múltkor meg kiborította a kakaót Zayn méregdrága perzsa szőnyegére – Mesélte nevetve Niall ügyetlenségét. Jó hallani, hogy a bandában minden rendben. Annak ellenére, hogy szétköltöztek. Mindig is összetartó csapat voltak, nem hiába támogatja Őket ennyi rajongó.
Apropó rajongók! Vajon mit fognak szólni ehhez az egészhez? Ha meglátják, hogy újra találkozgatunk, abból botrány lesz. Legalábbis a fanatikus rajongók körében biztos.
Régebben rengeteg utálkozó üzenetet kaptam, tele „Halj meg!”, „Harry az enyém, Te mocsok!”
mondattal. Szörnyű érzés, hogy több százezer lány szívét töröm össze..

- Min gondolkoztál el ennyire? – Nézett gyanakvóan rám.

- Semmin.. – Kedvesen mosolyogtam, nem akartam ilyen beteges gondolatokkal elrontani a napot.

- Liz, ismerlek. Tudom, hogy valamin agyaltál. És tudni akarom.

- É-Én csak elgondolkodtam, hogy mit fognak szólni a rajongók. Ahhoz, hogy mi újra.. Szóval érted – Lehajtottam fejem, és tekintetem megakadt a csuklómon. És a tegnapi vágásokon. Lejjebb húztam a pulóver ujját, nem veheti ezeket észre Harry.

- Ezen neked nem kell aggódni. Nem fognak kiakadni, amiért együtt vagyunk!

- Ha Te mondod.. – Felálltam a székről, és a konyhában kidobtam az üres dobozt. A márványlapnak támasztottam kezeimet, és lehunytam szemeimet. Helyre kell hozni mindent, nem hibázhatok. Pont most nem ronthatom el.
Erős kezek öleltek át hátulról, beleborzongtam a hirtelen érintésbe.

- Mi a baj? – Suttogott lágyan fülembe.

- Semmi – Válaszoltam. Óvatos mozdulattal maga felé fordított, mélyen belenéztem gyönyörű szemeibe. Könnyen megállapítottam, hogy nem hisz nekem. Igazából csak meg kell szoknom, hogy valaki foglalkozik velem, és nem vagyok egyedül. Ennyi az egész.

- Kérlek, mond el! – Kérlelt.

- Harry nincs semmi baj. Csak időre van szükségem. Ennyi az egész.

- Időre? – Kérdőn felvonta szemöldökét.

- Igen. Ne siessük el a dolgokat. Nem akarlak elveszíteni, épp ezért adjunk esélyt saját magunknak! – Mondandóm végén elfordítottam fejem, és reméltem, hogy nem bántottam meg.

- Oh.. Rendben. Érted bármennyit tudok várni! Csak egyet ígérj meg nekem! – Érdeklődve hallgattam szavait, nem értettem, pontosan mire gondol.

- Ígérd meg, hogy soha többet nem vágod meg magad! – Összezavarodva pislogtam fel rá, hogyan ígérhetnék meg ilyet? Hisz, szinte már szokásommá vált. Jól esik látni a vágások mentén kiserkenő vért, a gyengeségem jelét.

- Ha Te bántod magad, én is vagdosni fogom magamat! – Remegő hanggal jelentette ki mindezt.

Szent ég! Hát ennyire fontos ez neki? Képes lenne miattam fájdalmat okozni magának? Ezt nem hagyhatom. Harry jó ember, nem ezt érdemli. Képtelen lennék elviselni, ha miattam bántaná magát. Abba kell hagynom, Ő miatta. Valahogy csak meg lesz.

-Í-ígérem. – Nem tudom be tudom-e tartani majd ígéretemet. Mindenesetre meg kell próbálnom.

Széles mosoly húzódott ajkain, puhán csuklóm köré kulcsolta ujjait, maga elé emelte, és elmélkedve tanulmányozta a vágásokat. Szégyelltem magam, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Apró puszikat lehelt a sebekre, nagyokat sóhajtva tűrtem.
Vállára vezettem kezemet, és hozzábújtam. Kövér könnycseppek gurultak le arcomon, sok volt a mai nap. Annyi minden történt egy délután alatt, szinte fel sem fogtam még épp ésszel.
Viszont azt már tudom, hogy többet nem kell egyedül megoldanom minden problémámat. Mellettem lesz valaki, aki segít, támogat majd. Ez vigasztal a legjobban..Egy új fejezet kezdődik életemben.

II.8**Versenyfutás az idővel

Drága, Egyetlen Olvasóim!
Nos, mint látjátok, meghoztam az új részt, bár be kell valljam, hogy kicsit szomorú vagyok. Az előző fejezethez szinte alig érkeztek kommentek ((aki írt kommentet, annak nagyon szépen köszönöm!)), pedig nekem nagyon fontos, hogy kapjak visszajelzést, arról, amit csinálok. És a 30 feliratkozó sem gyűlt össze, pedig annyira jó lett volna..Meg az az igazság, hogy mostanában "eltűntetek." Csak arra gondolok, hogy látom a számokat, azt is látom, hogy hányan olvassák el a fejezeteket, mégsem jön visszajelzés..:(
 Meg mostanában nekem sincsenek jó napjaim, sőt..Szörnyen egyedül érzem magam, épp ezért örülnék pár kedves, aranyos szónak.
Mindenesetre azért most remélem, hogy ehhez a részhez sokkal több visszajelzést kapok, és meg lesz az a bizonyos kerek szám a feliratkozóknál!:)

UI.:A következő rész felrakásának időpontja bizonytalan, de sietek.;)

UI.2: Jó olvasást, további szép hetet! <3

 Nyolcadik fejezet

*Harry*

Szitkozódva gyújtok meg egy újabb cigarettát, mintha ez legalább segítene. Pedig csak magamnak köszönhetek mindent, azt is, hogy Őt elveszítettem. Kicsúszott kezeim közül az irányítás, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, egy  idióta voltam. Nem kellett volna ennyire siettetni a dolgot, és akkor talán még mindig itt lenne. 

Egész nap folytattam az önmarcangolást, nem bírok belenyugodni. Az utolsó esélyt is eljátszottam, el kellene fogadnom. De mégsem megy. Annyira az életem része lett Liz, hogy már már képtelenség nem rá gondolni. 

Végső elkeseredettségemben a konyhaszekrényben kutattam, egy üveg whisky után. Amint megpillantottam az italt, gyorsan kikaptam a szekrényből, és a nappaliba indultam.  Ledőltem a kanapéra, és a plafont bámultam. Ürességet éreztem mellkasomban, teljesen hülyének éreztem magam. Sose bánkódtam ennyit egy lány után, de Ő más. Akkora helyet foglalt el szívemben, hogy már szinte fáj belegondolni, hogy soha többet nem lehet enyém. Fáj, és mocskosul utálom magam. Minden értelemben dühös vagyok magamra. 

Az első korty alkohol égette torkomat, de a következők már csak simán lecsúsztak. Undorító módon az alkoholba menekülök a problémáimtól, és valószínűleg ezután nem fogok tiszta fejjel gondolkodni. Pedig kiakarom deríteni Liz érzéseit. Tudnom kell, hogy miért nem csókolt vissza, miért lökött el magától. De az Ő észjárását ép ésszel is nehéz követni. Idegesen felkelek a kanapéról, és a telefonomat kezdem keresni. 

Jó öt perc után még mindig sehol sem találom a készüléket, ám ekkor a fejemre csapva nyúlok a zsebembe-és tényleg ott volt. Más talán nevetne a szerencsétlenségén ilyenkor, én azonban még csak dühösebb lettem.
Remegő ujjakkal kerestem a "Liz" nevet a névjegyzékben. Ki sem csengett, csak a hangrögzítő szólt. Bontottam a vonalat, és legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefont. 

-A kurva életbe hát!-Kiabáltam. 

Visszasiettem a whisky-ért, az üveget megint számhoz emeltem, és jelentős menyiséget nyeltem le.

Nem tudtam semmire sem koncentrálni, iszonyatosan fájt a fejem. A hálóban az ágyra huppantam, és megfeledkezve mindenről igyekeztem az öntudatlanságba merülni.

***

Valakinek rohadt fontos dolga lehetett velem, ugyanis már vagy öt perce szól a csengő. Nem akarva másztam ki az ágyból, és csoszogva indultam az ajtóhoz. Fejem szörnyen sajgott, érzem a sok alkohol hatását.

-Mi van már?-Dühösen nyitom ki az ajtót. Legnagyobb meglepődésemre a négy legjobb barátom állt az ajtóban. Nem számítottam rájuk..

-Hát ti?-Vonom fel szemöldököm.

-Szóval nem is örülsz nekünk..Harold, Te ittál!-Zayn kérdezés nélkül kikerült, és máris bent volt a lakásban. A többiek türelmesen várták, míg beengedem Őket, ezért megadóan félre álltam, s szabad utat engedtem nekik. Liam volt az utolsó a sorban, pár percig habozott, majd közelebb jött hozzám.

-Liz?-Suttogta alig hallhatóan, hogy csak én halljam. A név hallatán összeszorult a szívem, és fojtogató  érzés kerített hatalmába. Némán bólogattam, tudtam mit gondol Liam.

-Haver..Nincs semmi kajád?-Aggodalmaskodott Niall.

-Te mindenhol csak a kaját keresed. Egy ír zabagép vagy!-Cukkolta Louis az említett személyt. Igazából örülök nekik, mert mindig felvidítanak, az a szörnyű igazság, hogy mellettük nem lehet szomorkodni. Hisz, már most is mosolygok.

-Niall, tiszta vak vagy!-Szólt Zayn.-Itt a szemed előtt a chips, de nem vetted észre?! Mióta mondom, hogy menj el szemészetre..

-Viccesnek gondolod magad Malik?-Két perce sincsenek itt, de már úgy viselkednek, mint ha otthon lennének.

-Hazz, hány üveg whisky-t tüntettél el?-Louis kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, én meg azon gondolkodtam, hogy mennyit is ittam.

-Talán kettőt..

-Oh..Ugyan Harry mind ismerünk!-Vágott szavamba Zayn.-Akkor most szépen mondd el, miért vagy ennyire lecsúszva mostanság!
Niall arrébb lökte Louis lábait, hogy Ő is elférjen, mind ott ültek velem szemben. Kissé úgy tűnt a helyzet,  mint amikor egy kisgyerek valami rosszat csinál, és a szülei kérdőre vonják.
Jobb ötlet híján a bézs színű szőnyegre ültem, és gondolkodtam.
-Csak nem egy lány miatt vagy ilyen szomorú?-Kérdezte Louis. Erősen kihangsúlyózva a "lány" szócskát.
Liam csendre intette, és bocsánatkérően rám nézett.

-De..Liz miatt-Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak.-De Ő már talán nem így érez. Vagyis azt sem tudom, hogy én mit érzek..-Mondandómat pár perc néma csend követte.

-Ez nekem túl bonyolult-Pattant fel Niall az ülőgarnitúráról, hogy újabb adag ennivalót keressen.

-De Ő még szeret?-Érdeklődött Liam.
Vállat vontam, nem tudom a választ. Pár napig azt hittem, hogy Ő is így érez irántam, ahogy én iránta. Ennek ellenére ellökött magától. Persze, ez részben az én hibám is. Mert én miattam romlott meg kapcsolatunk. Fogalmam sincs, hogy mennyi borzalmat élt át Liz, de mindenesetre én készen álltam, hogy begyógyítsam a sebeket. Azonban a sors nem így hozta. Lehet, hogy el kéne fogadnom, és bele kéne törődnöm..

-Mit szólnátok, ha elmennék picit szórakozni?-Vetette fel az ötletet Zayn.

-Felőlem mehetünk!-Lelkendezett egyszerre Louis.-De csak akkor, ha a Funky Buddha-ba megyünk!

*

Igyekeztük kerülni a feltűnést, próbáltuk rejteni arcunkat. A sztár életnek ez az egyik legnagyobb hátránya, azaz hogy sehova sem jutsz el anélkül, hogy ne ismernének fel. Néha visszagondolok a "régi" életemre. Amikor különösebb feltűnés nélkül kimehettem az utcára. Amikor nem voltam híres, nem ismerte mindenki a Harry Styles nevet. Hiányzik ez az egész..

-Harry..Itt vagy?-Suttogott Niall mellőlem. Megráztam fejem, hogy visszatérjek a jelenbe, és kierőltetve egy mosolyt bólogattam.

Könnyedén bejutottunk, bent megcsapott a tiszta alkohol illata, elém tárult a hatalmas szórakozóhely színes fényekkel borított táncparkettje. Mindenhol igencsak kihívóan táncoló párokat lehetett látni, igyekeztem nem tudomást venni róluk, mert persze egyszerre Ő jutott eszembe. Nos, azért jöttünk ide, hogy elfelejtsem Liz-t. Nem szabad rá gondolnom. Sőt, még a nevét sem mondom ki az éjszaka!
Eközben követtem a srácokat az első emeletre, ahol nyugodtabban lehet iszogatni. A sarokban foglaltunk el egy asztalt, míg Zayn, és Tommo italért mentek.
Niall mellé ültem, és csendesen bámultam az asztalt. Még pár perc, és pár pohár ital után sokkal jobban fogom magamat érezni.

-Figyelj, tudom, hogy szeretted Liz-t..-Összeszorult a szívem, amikor meghallottam, hogy elhagyja Niall száját a neve. Ökölbe szorítottam kezem, és kíváncsian felé fordultam.

-De így lesz a legjobb. Hidd el, majd idővel sokkal jobb lesz!-Vállon veregetett, nem tudtam válaszolni sem, mert a két fiú meghozta az italunkat. Meg fogalmam sincs, mi lett volna a megfelelő válasz.
Meredten nyúltam a vodka-narancsomért, és nagyot kortyoltam.
Élveztük, hogy együtt iszogatunk, régen volt már példa ilyen alkalomra. És jól éreztem magam közöttük, szinte a testvéreim. Mindent megtudunk beszélni, átérezzük egymás problémáit. Ennél nincs is klasszabb dolog.
Mire feleszméltem egyedül ültem az asztalnál, a többiek már a pulthoz ültek. Összeszűkült szemekkel néztem, ahogy egy platinaszőke lány közeledik felém.
Ne feledd el Harry miért vagy itt! El kell felejtened!
Újra a számhoz emelve mértem végig a lányt, miközben helyet foglalt közvetlen mellettem.

-Hello, szépfiú!-Bólintással válaszoltam. Nem igazán akartam semmiképpen sem kommunikálni vele. Közelről az arca nem tűnt szépnek. Sőt...egyenesen undorítónak. Az Ő arcához képest ronda volt. Nem szeretem ilyen szavakkal illetni a lányokat, de ez most tényleg így van.

-Akarsz szórakozni?-Kezét combomra vezette, állkapcsom megfeszült a váratlan érintéstől. Idegesen szedtem le onnan a kezét.

-Figyelj, nekem ehhez rohadtul nincs kedvem!-Kimásztam a helyemről, és a pultot céloztam meg. Liam tűnt még viszonylag józannak, ezért neki szóltam, hogy elmegyek.

-Várj...Te komolyan lepattintottad azt a csajt?-Fejével az említett felé biccentett.

-Uhm..Igen! Miért?

-Te még mindig szereted, ugye?-Képzeletben hálálkodtam neki, amiért nem mondta ki a nevét. És azt is be kell látnom, hogy talán igaza van.. De most ezt csak az alkohol miatt mondta? Vagyis..Nem úgy van, hogy a részeg emberek mindig őszinték?

-Figyelj, menj haza, és tisztázd magadban az érzéseket!-Vállon veregetett, és kissé meglökött, jelezve, hogy arra fele van a "haza".
Bizonytalan léptekkel haladtam a sötét utcákon, nem voltam annyira részeg. El kell fogadnom érzéseimet.
Holnap megkeresem, és bevallok neki mindent. Nem érdekel, hogy Ő mit érez, én akkor is elmondom neki. Tudnia kell.. Ezzel a tudattal otthon bevágtam magam az ágyba, és csak a holnapra gondolva aludtam el.

Egész délelőtt a stúdióban voltam, miután végeztünk beugrottam egy virágboltba, rózsát vettem. Miután ezzel is végeztem haza vezettem. Otthon egyenesen a fürdőszobába rohantam, a víz alatt végig gondoltam mit fogok pontosan mondani.
Fekete csőszárú nadrágot kaptam magamra, és egy kockás inget vettem fel hozzá. Kicsit megigazgattam hajam, és készen voltam. Amikor kiakartam nyitni az ajtót, egy kis fehér borítékra lettem figyelmes előtte. Kíváncsian emeltem el a padlóról a borítékot, fekete tintával az állt rajta, hogy "Harry". Nem volt kétséges, hogy kitől kaptam. Az asztalhoz viharoztam, és leültem az egyik székre.
Remegő kezekkel bontottam fel, és kivettem az összehajtott levelet. Kisimítottam, és olvasni kezdtem a gyönyörűen írt sorokat;

 Kedves Harry!

Talán most furcsának találod, hogy levelet írtam neked. Azonban másodpercek múlva megtudhatod, hogy miért is tartod kezedben ezt a papírlapot. 
Két okból írtam neked, a bonyolultabbal kezdem. Tudnod kell, hogy mit érzek irántad. Nem hagyom, hogy téves gondolatok közt élj. Először is köszönök mindent. Minden egyes együtt töltött percre, órára, napra örökké emlékezni fogok. Ennyi törődést, szeretetet, odafigyelést még senkitől sem kaptam. El kell mondanom, hogy még most is szeretlek. Igaz, amikor megcsaltál, akkor nagyon megbántottál, és ott véget ért valami. De tudnod kell, hogy rájöttem, nem tudok nélküled élni. El akartam mondani, csak éppen nem volt rá alkalmam. Még mindig ugyanúgy érzek irántad, mint két hónapja. Azonban most azt hiszem, Te már nem így gondolsz rám. Amikor egy hete eljöttem Tőled, akkor szörnyen rosszul éreztem magam...Gyenge voltam bevallani mit érzek.
Mindenesetre, most már nem haragszok Rád. Azt kell mondanom, ez rádöbbentett valamire. Neked tovább kell állnod, és nekem is. Most a második ok felé kanyarodok. Elmegyek Londonból. Rájöttem, hogy nincs miért itt maradnom. De remélem, Te meg fogod találni azt a lányt, akit igazán szeretsz, és leélheted vele az életed. Nekem el kell mennem, nem bírok többet szenvedni. Persze a boldog emlékeket is magammal viszem, de Te is tudod, hogy az utóbbi időben Daniel folyamatosan zaklatott. Mostantól biztonságban leszek, távol tőle. Nem tudom, hogy Te szeretsz-e még. Ha nem akkor azért Te se felejts el, ha igen, akkor adok  egy utolsó esélyt. Holnap indul a vonatom, 14:45-kor. Ha mégis szeretnéd újrakezdeni a dolgokat, akkor ott fogok Rád várni. Ha nem jössz el, tudni fogom, hogy nem szeretsz már.  Ha így is lesz, akkor kérlek mindig emlékezz rám..Én meg túlteszem magam a sok szenvedésen. Mindenkinek így lesz a legjobb. 
Örökké emlékezni fogok Rád, sosem foglak elfelejteni Harry. 

2014.11.28.  Xx

Ezer és ezer érzést éreztem. Úgy éreztem, minden megállt körülöttem, minden elhomályosodott. Kezem közül kiesett a levél, és a levegő könnyű szárnyán szállva ért földet. Félve pillantottam a fali órára, fél három. Negyed óra. Ennyi idő alatt képtelenség odaérni, a város túlsó végében van a vasútállomás. De meg kell próbálnom. Kaptam egy utolsó esélyt, nem hagyom, hogy megint elszúrjam.
Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le az autóhoz, s amint bepattantam, gázt adtam, és őrült sebességgel hajtottam. Közben a gondolatok nem hagytak nyugodni. Tényleg szeret még? Muszáj lesz odaérnem, szükségem van rá.
 Versenyt futottam az idővel, mely egyre csak fogyóban van. 

(Kérlek, ha elolvastad írj pár kedves szót, neked pár perc, nekem viszont mosolyt csalsz az arcomra!)

II.7.Fejezet**Egy újabb csalódás

Hy Darlings! 
Megérkeztem az új fejezettel, tudom, hogy sokat kellett várni, de ebben a négynapos szünetben nem volt semmi időm, tényleg rettentően sajnálom, hogy megvárakoztattalak Titeket..

Azonban kárpótlásul egy igen eseménydús résszel jelentkezem, egyenlőre még magam sem tudom, hogyan fog folytatódni a történet. Mindenesetre köszönöm a kommenteket, viszont sajnos nem jött össze a 30 feliratkozó. Hihetetlenül boldog lennék, ha a következő fejezetig összejönne ez a kerek szám, nagyon sokat jelentene..Nem szabok kommenthatárt, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell kommentet írni. Sőt..addig úgy sem lesz új rész, ameddig egy 6-7 komment össze nem jön. Arra szeretnélek Titeket kérni, hogy mindenképpen írjátok meg, hogy mit szerettek a történetben/esetleg mit nem. Kimondhatatlanul boldog lennék, ha meglepnének egypár kedves, hosszú kommenttel..;)

Ui.1.: Hát senki sem kíváncsi rám Ask.fm-en?:( Pedig megadtam a linket is, nyugodtan kérdezzetek, ha esetleg jobban meg akartok ismerni..LINK
Ui.2.:Jó olvasást, remélem elnyeri tetszéseteket a rész..<3

Hetedik fejezet

Miközben a ködön átszűrődő, fakó reggeli fény beszivárgott az ablakon mozdulatlanul feküdtem az ágyon, és szabadulni próbáltam az álom utóhatásától. Miután sikoltozva felébredtem, és Harry itt maradt velem, utána már egész kellemesen aludtam. Sokáig beszélgettünk mindenféléről, de az a bizonyos téma nem jött szóba. Pedig igazából hatalmas megkönnyebbülés lett volna tudni, hogy Ő mit érez. Mert én egyre csak biztosabb leszek, Ő meg egyre bizonytalanabb. Azonban ez a tépelődés, hogy nem mond semmit, ez a legrosszabb. Sokkal "jobb" lenne, ha elmondaná, hogy nem érez már többet irántam, akkor nem reménykednék. Akkor tovább állnék, és igyekezném elfelejteni. Még ha ez is lenne a legnehezebb feladat. Vagy végre vallja be, hogy akar valamit tőlem, és akkor alakulhatna valami. De így, hogy nem mond semmit, és én sem beszélek erről  így a legrosszabb.

Feltápászkodtam az ágyról, megigazítottam kölcsönbe kapott ruhám, miközben végignéztem magamon mosolyogva vettem tudomásul, hogy még mindig a "Fuck everyone" feliratú pulóvert viselem. 

Mókásnak találtam, hogy Harry ilyen szókimondó ruhákat hord, bár azért ez mégis csak bizarr. Nem is merek belegondolni hogy még milyen feliratú pólókat, pulcsikat rejt a szekrénye, bár ismerve Őt, hogy perverz vannak elképzeléseim..

Az ablakhoz lépkedtem, mezítláb voltam, és fázott a talpam, a padló nem túl melengető.

Elkeseredve néztem ki a tájra, London utcáit továbbra is sűrű köd borította,  és csúnya esőfelhők uralták az eget. Tűnődve szuggeráltam az elém táruló képet, miközben igyekeztem kitalálni  valami értelmes ötletet, hogy mégis mi legyen. El kell mondanom neki. Nem bírok tovább várni, mert ha sokáig folytatjuk ezt, akkor megőrülök. 

Mivel eddig nem bukkant fel Harry, gyorsan belebújtam megszáradt ruháimba, Harry cuccait pedig a fürdőbe vittem, és felakasztottam az egyik akasztóra. Vetettem egy pillantást tükörképemre, de elborzadva vettem tudomásul, hogy nincs rajtam smink. Utálom ha nem fedi arcomat kozmetikum, így olyan..ronda az arcom. Visszatérve a szobába előhalásztam a táskámból egy kisebb neszesszer pakkot, hál' égnek mindig magamnál tartok egy pár ilyen dolgot, és örülök neki, hogy voltam ilyen előrelátó. Még ha akkor nem is sejtettem, hogy ilyen körülmények közt lesz rá szükségem. 

Sietősen a fürdőbe trappoltam, nem akartam találkozni vele. Bár az igazat megvallva aggaszt, hogy  nincs itt..Fogalmam sincs, hogy merre járhat.

Miután megelégedve az arcommal a konyhába indultam, komolyan aggódni kezdtem merre járhat. A nappaliba érve sem találtam, így utam a konyhába vitt. A pulton egy kis cédulát pillantottam meg, sejtettem, hogy mi áll rajta. Alsó ajkamba harapva vettem kezembe a papír darabot, és a fülem mögé tűrtem pár zavaró tincset, miközben végigvezettem tekintetem a sorokon;

"Elmentem a boltba reggeliért, addig kérlek ne menj el! Sietek vissza, senkit se engedj be.  Hxx"

Többször újra olvastam a kézzel írt sorokat, melengető érzés töltött el.
Hogy gondolt rám.
Hogy azt írta, ne menjek el.
Hogy szavaiból azt szűrtem le, aggódik értem.
Kedves gesztusnak tűnt, ezt vehetem jól jelnek. De akkor valamit mondani akar, ha ennyire itt akar tartani..
Talán végre bevallja mit érez irántam?

Unalmamban kicsit alaposabban körül néztem a lakásban, mást nem nagyon tudtam volna tenni, hisz Harry még az ajtót is bezárta. Ez már kevésbé tetszett, úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt madár..
A nappaliban kíváncsiságból kinyitottam az egyik szekrényt, nem szokásom kutakodni, de a kíváncsiság felülmúlta gondolkodásomat.
Meglepődtem a látványon, nem erre számítottam. Az egyik polc tele volt rakva a közös képeinkkel. Mindegyik szépen be volt keretezve, szabályosan el voltak rendezve. Plusz még ott volt a papírrepülős medál, amit egykor én hordtam, de miután szakítottunk visszaadtam. Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy megtartotta ezeket a képeket, kis emlékeket.

A tévé előtt gubbasztottam, valami hülye romantikus filmet adtak le. Nem igazán volt hangulatom ehhez, de lusta voltam végig kapcsolgatni az összes csatornát, hogy keressek valami normálisat.
Konkrétan egyre hangosabban korgott a hasam éhes voltam, és picit dühös is. Be vagyok zárva egyedül egy lakásba, vajon ennyire nem bízik bennem Harry?
Gondolatmenetemből a bejárati ajtó nyílódása zökkentett ki, az igazat megvallva kicsit megijedtem, bármire felkészülve figyeltem a folyosót.
Azonban amikor meggyőződtem a nyilvánvalóról, hogy Harry jött haza, kifújtam a bent tartott levegőt.
A kezében egy szatyort szorongatott, jobb tenyerében a telefont tartotta, és igen szorgalmasan pötyögött valamit.

-Khmm.-Köhintettem, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

Lassan, ráérősen, szinte szomorúan emelte el tekintetét a képernyőtől. Úgy nézett rám, mintha valami fontos dologtól szakítottam el volna.

-Szia!-Köszöntem, hogy még is betartsuk a formalitásokat.

-Hello. Gondolom olvastad az üzenetemet..

-Igen, olvastam!-Válaszoltam, miközben kinyomtam a televíziót, és felkeltem a kanapéról.

-Uhm..Hoztam reggelit!-A zsebébe csúsztatta a mobilját, és a konyhába indult. Most komolyan menjek utána, és ne is mondjak neki semmit? Már pedig igencsak kikívánkozik belőlem, hogy miért akart itt tartani..
Tehát követtem az említett helységbe, az egyik bárszéknek dőlve figyeltem, ahogy kipakol mindent a szatyorból.

-Éhes vagy?-Fordult hátra mosolyogva. Gyerünk Liz! Ne add be a derekad! Állj ellent a gyönyörű, száz wattos mosolyának! Körülbelül ilyesmi gondolatok cikáztak  a fejemben, nem hagyom, hogy egy mosollyal csábítson el.

-Eléggé. De..M-Miért zártál be?-Kérdeztem, igyekeztem egy barátságos hangnemet megütni, hogy ne tűnjek furának.
Nos látszólag jelentősen megzavartam kérdésemmel, összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

-Nem akartam, hogy bajod essen! Már ez is baj?-Feljebb emelte hangerejét. Pedig egy rossz szót nem szóltam. Jobb lett volna, ha kussban maradok. Miért is kell nekem mindent elrontani? Sikeresen felidegesítettem, látom, hogy ez nem fog jól elsülni..

-Nem nem baj! Kérlek ne kiabálj velem!-Sóhajtottam.-Csak kíváncsi voltam, hogy miért nem bízol meg bennem!

-Mert féltelek a rohadt életbe hát!-Eldobta a kezében tartott vajas  dobozt, és megindult felém. Ösztönösen hátrálni kezdtem, míg csak neki nem mentem a pultnak. Felszisszentem, ahogy a hátam neki ütődött a kemény márványlapnak. Megálltam, ezáltal Harry-nek könnyű dolga volt. Lassan, megfontoltan csökkentette a köztünk levő távolságot, én pedig sűrű levegővétellel vártam, hogy mi lesz. Kicsit megrémített, és kezdett előjönni minden olyan emlékkép, amikor nemrég Daniel ilyen erőszakosan bánt velem.
Amikor már csak pár centi választott el minket, kezeit óvatosan derekamra tette.

-Látod most sem tudsz vigyázni magadra...Suttogta a fülemhez közel. Beleborzongtam az érzésbe, rekedtes hangja simogatta érzékeimet.-Te is tudod, hogy szükséged van rám!-
Elkerekedett szemekkel néztem rá, az előbbi mondata miatt. Ez úgy hangzott, mintha én egy két éves gyerek lennék, és Ő lenne a bébiszitterem.  Pedig nem így van! Én igenis tudok magamra vigyázni, nem kell a felügyelete. Azonban a következő cselekedete még jobban ledöbbentett; Megcsókolt.
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, az első reakcióm az volt, hogy ellöktem magamtól. Nem állok még készen erre, én csak beszélni akartam a dolgokról. Ő meg persze egyszerre a közepébe ugrik!
Hát nem lenne egyszerűbb, ha letisztáznák a dolgokat?

-É-Én..Csak meg akartam beszélni a dolgokat!-Motyogtam.

-Beszélni? Mégis mi a francról beszéljünk? Egyértelmű, hogy Te nem akarsz engem újra szeretni!-Kicsit durva szavakat vágott hozzám. Elképedve hallgattam, ahogy kimondja a dolgok ellentettjét. Még hogy nem akarom szeretni..Másra sem vágyok, csak hogy végre újra kezdhessük. De azért arra ne számítson, hogy megcsókol, én meg vígan vissza csókolok. Azért ez sok...

-Basszameg..-Szitkozódott, és távozott a konyhából, miközben jó nagyot belerúgott a székbe.

Ledermedtem. Nagyjából ezzel tudom legjobban jellemezni a jelenlegi dolgokat körülöttem.
Hova tűnt, az a kedves, odafigyelő Harry? Miért kell egyszerre elrontani mindent, amikor jól is alakulhattak volna?
Jó..Hát ha így állunk, akkor elmegyek. Elegem van ebből, sőt az egész világból. Dühösen a szobába mentem, felkaptam a táskámat, az előszobában felhúztam a cipőimet, és belebújtam a kabátomba. Az ajtó felé fordultam, még sem voltam képes csak így elmenni. Bár megérdemelte volna, hogy szó nélkül faképnél hagyjam, de nem süllyedek le a szintjére.
Bizonytalanul az erkélyre mentem, és akkor ha még lehet, nagyobbat csalódtam benne. Cigarettázott, és közben kifejezéstelen arccal bámulta a kilátást.

-Elmegyek!

-Rendben.-Még csak arra sem méltatott, hogy rám nézzen.

-Ez az utolsó szavad?-Nyomatékosítottam. Ha most így elenged, akkor soha többet nem jövök vissza.

-Igen. Ha valami baj van, akkor hívj!-A száján kifújta az oxigénnel, és dohány füsttel keveredett levegőt.

Mérges voltam. Utáltam, hogy az emberek ilyen könnyen felidegesítenek. Gyenge vagyok, és az is maradok. Túl nagy sebet ejtenek lelkemen azok, akik egykor fontosak voltak, akaratukon kívül. Harry nem is sejti, hogy most mennyire összetört. Annak ellenére, hogy számítottam erre. Fel voltam készülve, mégis fáj, ami történt. Mire feleszméltem, arra már az utcán rohantam, a könnyek folyamatosan folytak le arcomon. Muszáj lesz rendbe raknom magam, mert ki fogok készülni.

                                                                      ****

A fülhallgatóim elszigetelnek a külvilágtól, miközben az egyetem felé sétálok. Csöpög az eső, mégis gyalog indultam el otthonról. Jól esik a séta, végül is nyolc utca nem a világ vége.
Mikor odaérek az iskola épülete elé, lekapcsolom a zenét, és a táskámba gyömöszölöm a fülhallgatót.
Komótosan, lehajtott fejjel igyekszek elérni a megfelelő termet, közben gondosan ügyelek arra, hogy ne nézzek senkire.
Miután sikerült észrevétlenül besurrannom a hatalmas előadó terembe, hátul foglaltam helyet.
Csendben vártam, hogy végre elkezdődjön az óra, és máshol járjanak a gondolataim.
Nagyjából nem szólt másról ez a 45 perc, minthogy a tanár elsorolta a témákat, amik közül kettőt ki kell választani, és házi dolgozatot kell készíteni. Görcsbe rándult a gyomrom, mert még egynek sem kezdtem neki, de hál' égnek holnaptól téli szünet veszi kezdetét. Mindenesetre már  csak ez az egy dolog foglalkoztatott, semmi más nem érdekelt. Ugyanis én holnap...elhagyom Londont. Már napokkal ezelőtt eldöntöttem, a vonatjegyemet már megvettem, haza megyek Manchester-be. Elegem lett itt mindenből, nem ezért jöttem ide a városba anno. Egyáltalán nem szerepelt terveim között a "szenvedés" szócska. Vandától, és Eleanor-tól már tegnap elköszöntem, fogalmam sincs, hogy visszajövök-e még valaha. Lehet, hogy két hét múlva visszajövök, de az is lehet, hogy soha többet. Túl nagy fölényben van a rossz dolgok száma, mint a jó dolgoké.

-Mit fogsz csinálni a szünetben?-Szólított meg a mellettem ülő lány, azt hiszem Alana-nak hívják. Végtére is szégyelltem, hogy még a nevét sem tudom. Vagyis honnan is kéne tudnom, amikor soha nem beszéltünk? Senki sem kíváncsi a társaságomra, mindenki megelégszik azzal az információval, hogy "Harry Styles volt csaja". Pedig ha megismernének, akkor rájönnének, hogy több vagyok egy szingli, sztár exénél.
Talán ezért is lepődtem meg azon, hogy megszólított.

-Uhm..Haza utazok!-Válaszoltam. Csodáltam, hogy vágyott társaságomra. Kedves, aranyos lánynak tűnik, sajnálom, hogy nem ismerhettem meg előbb. Hisz' most már nagy az esélye, hogy soha többet találkozunk.

-De ugye szünet után visszajössz?

-Persze, arra igen..-Fájó szívvel hazudtam. Azt hiszem mégis csak hiányozni fog az egyetem, de már mindegy. Nem hagyom, hogy bárki, vagy bármi meggátoljon abban, hogy azt tegyem, amitől jobb lesz életem.

-Akkor jó.-Beszélgetésünket a csengőszó szakította félbe.

*

Képtelen lettem volna úgy elmenni, hogy ne tisztáznám a dolgokat Harry-vel. Igen, sajnos túl jó szívem van, és azt hiszem megérdemel egy utolsó esélyt. Tegnap este, amikor végeztem a munkával elmentem hozzá. Vagyis nem mentem be, csak egy levelet dobtam be hozzá. Egy levelet, amibe mindent leírtam. Minden érzésemet, azt is, hogy még mindig szeretem. Remélem minél előbb elolvassa, csak hogy tudja, hogy én szerettem volna újra kezdeni a dolgokat. Legalább nem megyek el úgy, hogy ne tudná mit érzek/éreztem iránta. 

Kora délután hívtam egy taxit, jóval előbb odaértem az állomásra. Volt még bő egy órám a vonat indulásáig, ezért helyet foglaltam egy padon. Közelebb húztam magamhoz a bőröndömet, és türelmesen vártam. Minden egyes szép emléket felidéztem, ami ide köt. Igazából van néhány pozitívum amivel távozok, de sajnos a Daniel okozta szenvedéseket soha nem felejtem el. Jó volt bele gondolni, hogy nem kell többet rettegnem. Egy új élet kezdete vár rám.  Hát vajon komolyan így ér véget minden?

Pay.  

(Véleményedre számítok!:))