Vanda Stein élete

1994.05.18.

Koraszülött voltam. Senki sem számított születésemre. Két héttel a várt időpontnál előbb születtem meg. Azonban ez a korai szülés Anya életébe került. Igen, azzal, hogy én megszülettem, megöltem Anyát. Akaratomon kívül kioltottam egy értékes életet. Mondanom sem kell, hogy sosem nyugodtam bele a tudatba, hogy miattam halt meg egy ember. Édesapám persze engem okolt minden bajért, nem tudta elfogadni anya halálát. Az alkoholba menekült, én pedig egyedül maradtam. Mondhatni egyedül nőttem fel, magam oldottam meg a saját problémáim. Senkire sem támaszkodhattam, nem volt senki rokon, aki törődött velem. Apám mindig is éreztette velem, hogy minden az én hibám. Nem egyszer emelt kezet rám, s én rettegésben éltem. Egyszer már odáig fajult a dolog, hogy eljöttem otthonról. Tizennégy évesen neki indultam a világnak. Pár nappal később egy gyermekotthonba kerültem. Addig reménykedtem egy jobb életben. De csalódnom kellett. Utáltam ott lenni, szörnyű volt az ott eltöltött négy év. Jó tanuló  voltam, sőt még balettet is tanultam. Emiatt mindig is piszkáltak, tehát ott is csak magamra maradtam. Ekkora már egy mindenkitől elzárkózott, csendes lány lettem. Egy barátom volt, Alice, de Őt a nagymamája hazavitte. Megint csak egyedül maradtam. Nem szóltam senkihez. Mindig vártam, hogy egy igazi családhoz kerüljek. De minden alkalommal csalódnom kellett. Én csak egy selejt voltam, aki nem kell senkinek. De tűrtem. Elviseltem mindent, miközben egy szebb jövőt tervezgettem. Kimondhatatlanul boldog voltam, amikor betöltöttem a tizennyolcat. Nagykorú lettem, tehát végre elhagyhattam a gyermekotthont. Ekkorra már kialakultak további terveim, azonban segítségre volt szükségem. Hisz' nem volt pénzem, semmim sem volt, csak egy táska ruha. Utánajártam, hogy hol lakik a nagynéném, Anya testvére Emily. Ő volt minden reményem. Bár talán egyszer találkoztam vele, reméltem, hogy Ő támogatni tud. Végül is nem messze, egy kis falucskában meg is találtam. Örült nekem. Szívesen látott, tehát egy ideig volt hol laknom. Természetesen nem akartam rajta élősködni, csak addig akartam ott maradni, ameddig nem lesz egy kis pénzem.

Egy évig laktam nála, s akkor már tudtam, hogy eljött az idő, hogy végre beteljesítsem régen tervezett álmaimat; Londonba költözni. Em segített munkát találni, így jövedelemre tettem szert. Voltak ruháim, mindenem megvolt. Vagyis majdnem minden. Egy igazi család mindig is hiányzott életemből. Még ekkorra sem törődtem bele Anya halálába. Szóval elköltöztem Londonba, ahol látszólag kezdett egyenesbe jönni életem. Persze sosem hagyhattam magam mögött szörnyű gyermekkorom, azt, hogy sose támogatott senki, csak magamra támaszkodhattam egész életemben. Vajon miért kellett nekem mindezt átélni? Miért nem élhettem egy klassz családban, miért nem élhettem igazi gyermekként?                                                           A gyerekek midig nevetnek, barátaik vannak. Kisgyermekként nekem miért nem adódott meg, hogy a barátnőimmel a játszótéren hintázhassak, vagy tinédzserként először menjek el szórakozni? Miért nem voltak soha barátaim, akikkel együtt vásárolhattunk volna, és együtt sminkelhettünk volna? Minden felnőtt szívesen emlékszik vissza a gyermekkori butaságokra. Én nem éreztem még semmi ilyet..Nem tapasztalhattam meg a törődés, a szeretet, és a biztonságérzet fogalmát. Mindig egyetlen egy dolgom volt, és lesz; a REMÉNY. Mit is jelenthet emberek számára ez az egy szó? Bizalmat, kitartást, erőt..Mindent, amit ennek az egy szóval a segítségével véghez vihetnek. Sokszor, amikor igazán elgondolkodtam, azon, hogy még mennyi mindent kell elviselnem vagy hogy érdemes-e egyáltalán élnem, akkor az, hogy hittem a reményben, az segített igazán eljutnom idáig. Meg persze az is, hogy hiszek abban, hogy minden ember céllal született. Még ha nem is jövünk rá azonnal életcélunkra, akkor is ott motoszkál legbelül, hogy valamiért mindent végig kell csinálni. Végig kell csinálni, mert utána talán sikerben lesz élményünk. Meg olyan szintre emelhetjük saját erőnket, amennyire nem is számítottunk. Az élet végén elképedve csodálkozunk majd azon, hogy hogyan is volt erőnk ennyi mindent megtenni, túlélni.

Tehát Londonba költöztem, egy kis lakásba, ami pont nekem elég volt. Eleinte nagyon egyedül éreztem magam, ebben a hatalmas városban, de hamar hozzászoktam új életemhez. Hisz' itt minden gyönyörű volt, sok új dolgot tapasztalhattam meg. Munkát kaptam egy drogériában, amit igazán szerettem csinálni. Aztán megismertem Liz-t. Szép lassan elválaszthatatlan barátnők lettünk, Ő volt az első  ember, aki  fontos volt nekem.  Akkor igazán éreztem úgy, hogy élek. Minden olyan dologban részem volt, amiben addig nem. Egyszer a rádióban hallottam meg a One Direction egyik zenéjét. Mondhatni az érzéseimről énekeltek. Arról, hogy tanuljam meg becsülni magam. Hogy higgyek a képességeimben. Az Ő zenéjük hatására hittem magamban. Elhittem, hogy céllal születtem. 

Amikor Liz megismerkedett Harry Styles-szel, azután nem sokkal találkoztam Niall Horan-nal. A fiúval, aki örökre elrabolta szívem. Aki segített begyógyítani a sebeket, a puszta szeretetével.  Milyen csodákra is képes az igaz szerelem.. Szerettem valakit, először az életemben. A szőke haját, az édes mosolyát, a gyönyörű kék szemeit, ír akcentusát, mindent imádtam benne. Tőle kaptam életemben a legtöbb törődést, odafigyelést. Mindent, amit csak kell.

A rezgő telefonomra ébredtem. Miközben teljes mértékben visszatértem az álmok világából, rájöttem, hogy a kanapémon aludtam el. Tegnap nagyon elfáradtam a munkában.  Kitapogattam a mobilom, és ásítozva oldottam fel a képernyőzárat. Emily-től érkezett üzenet, miszerint holnap meglátogat. Akaratomon kívül mosoly kúszott arcomra, hisz annyi mindent köszönhetek neki.. Elindított az életben. És akkor végre bemutathatom neki Niall-t. Még nem találkoztak, de ha megismerkednek majd, akkor biztos Em is jó véleménnyel lesz róla. Feltápászkodtam a kényelmetlen fekhelyemről, és halántékomat masszíroztam. Őrülten zakatolt a fejem, hogy milyen nap van, de annyira összefolytak a sok munka miatt a napok, hogy képtelen voltam rájönni. Bár nem igazán hallottam az utcáról nagy zajt, ezért gondoltam hétvége van. A konyhába érve főztem egy erős kávét, felkaptam a nappaliból egy plédet, és az erkélyre indultam. Útközben pillantásom megakadt egy képen, ami a tévé melletti szekrényre volt helyezve; A kép Miami-ban készült, rólam, és Niall-ről. Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom, mert hajlamos az aggódásra. De majd egy kicsit később.

Kényelmesen helyet foglaltam az erkélyen levő széken, és a tájban gyönyörködtem. Innen nagyjából az egész várost lehet látni, gyönyörű. Bár szerintem éjszaka szebb a látvány, amikor minden épület ki van világítva. Lassacskán elfogyott a kávém is, éreztem, hogy a koffein megteszi hatását. Mikor kellőképpen kiszellőztettem a fejem, visszamentem a lakásba, a kanapéra kuporodtam, és benyomtam a tévét. Egy ideig csak kapcsolgattam a csatornák között, majd végül egy híradónál maradtam. Felhangosítottam, és érdeklődve szuggeráltam a szőke hajú hírbemondót. A nő szerint ma csúcsforgalom lesz, mert valami nagy fesztivál kezdődik. Kifejezetten kihangsúlyozta, hogy ha valaki gyalog indul útnak, akkor legyen körültekintő, és nagyon óvatos. Miután az időjárást is meghallgattam, kikapcsoltam a televíziót. Megkerestem a mobilom, és tárcsáztam Niall-t. Hiányzott, és muszáj volt hallanom a hangját.

Valamilyen megmagyarázhatatlan okból rossz előérzetem volt. És általában megérzem a bajt.  Kicsöngött, és az utolsó pillanatban meghallottam Szerelmem erős ír akcentusával keretezett hangját;

-Szia Drágám!

-Niall, hiányzol. Átmegyek hozzád délután. -Ez szinte már felszólításnak hangozhatott..

-Te is nekem, Gyönyörűm. De nem biztos, hogy ma kéne sétálgatnod. Tudod..a csúcsforgalom!

-Ahh..Akkor is elmegyek. Gyalog.

-Féltelek..De hívj fel ha elindulsz!

-Rendben. Szeretlek!-Még hallottam ahogy halkan elejt egy „én is”-t.

Bántott a dolog, hogy ennyire félt. Igenis tudok magamra vigyázni, nem vagyok porcelánbaba. Niall mindig vigyáz rám, sosem éreztem mellette félelmet. Állandóan védve érzem magam, és ez nagyon megnyugtató érzés.
Lezuhanyoztam, és az időjárásnak megfelelően felöltöztem. Hajamat kiengedve hagytam, natúran kisminkeltem magam, és útra készen álltam. Zsebembe csúsztattam telefonomat, és bezártam a lakást. Némán, gondolataimba burkolózva sétáltam az utcákon, meglepődve tapasztaltam, hogy tényleg több autó jár az utakon, mint általában szokott Londonban. Jelentősen növelte a káoszt, hogy a lámpák nem működtek, mindegyik sárgán villogott. Épp az egyik zebránál álltam, türelmesen vártam, hogy átmehessek az úton. Azonban tízpercnyi várakozás után kezdtem türelmetlen lenni. Pár pillanatra üres lett az útszakasz, gondoltam most kell mennem. Gyors, szapora léptekkel igyekeztem átjutni az út túloldalára.

Minden olyan hirtelen történt… Nem figyeltem, és egy fekete autó őrült sebességgel közelített felém. Félelmemben ledermedtem, nem tudtam mit tenni. És a jármű nem állt meg. Csukott szemmel csapódtam az útra, mindenem fájt a hirtelen eséstől. Szédültem, és nehéznek éreztem szemhéjaimat kinyitni. Szörnyen fájt a fejem, éreztem, ahogy vérem elárasztja a hajamat. A következő pillanatban elvesztettem eszméletem. Többre nem is emlékszem. Elsötétült minden. Örökre.

A legnagyobb fájdalmat az okozta azonban, hogy köszönés nélkül távoztam a Földről. Senkitől sem tudtam elbúcsúzni, és tudom, hogy sírni fognak utánam. Pedig én mindig ott leszek velük, a szívükben. És fentről vigyázni fogok minden olyan emberre, aki fontos volt jelentéktelen életem során…

Vanda Stein emlékére. 1994-2014